Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XXXXVII. Fejezet

Ez most már tényleg az „utolsók" utolsója.

Több mint valószínű, hogy már soha nem fogunk Enstoneba jönni. Lesz egy kis búcsúztató, de semmi extra. Közel sem olyan nagy banzáj, mint a tavalyi évzáró volt. Mindenkinek vannak még dolgai, amit el kell intézni, mielőtt végegesen kicsekkolunk.

Belépőkártya-és céges telefon leadás, különböző eszközök visszaszolgáltatása, és a rengeteg aláírandó papírról már ne is beszéljünk. Kicsit...hogy is fogalmazzak... deja vu érzésem van: ezt mintha már végig csináltam volna egyszer. Külön utakon járunk Nicoval, de szerencsére már minden elő volt készítve, így várakozáson felül gyorsan haladtam.

Nem volt sok cuccom, ritkán töltöttem bent huzamosabb időt, főleg ebben az évben, így nem is nagyon rendezkedtem be a saját asztalomnál. Egy kisebb méretű dobozban elfért mindenem. Nagyon fura érzések voltak bennem, már azóta, hogy megérkeztünk.

Persze, az ember erre fel tud készülni. Mármint elképzeli, hogy majd milyen lesz, de sosem olyan. Az érzéseidet nem tudod előre: hogy milyen emlékek törnek majd rád, mennyire árasztanak el a jó és a rossz élmények felvillanó képei. Csak akkor tudatosul benned, amikor ott benne vagy az adott pillanatban.

Én 80-20 arányban inkább pozitív emlékekkel búcsúzom. Nem így terveztem, hogy vége lesz. Őszintén, azt sem terveztem, hogy vége lesz, a Renault csapatával immáron második alkalommal. De most tudom, hogy nem lesz még egy újrakezdés. Még ha kapnék is ajánlatot, nem fogadnám el.

Éppen a dobozt ragasztom le, amikor Aurelie, Serena és James áll meg az asztal másik oldalán.

-Ajjajj, mi ez az egész?

-Nem szerettük volna, ha üres kézzel távozol! – Aurelie.

-Nem tudtuk, hogy milyen ajándék lenne a legmegfelelőbb. – Serena.

-Így hát az egyszerű de nagyszerű elvet követve – itt James átnyújt az asztal fölött egy lapos kis csomagot- ezt hármunktól kapod búcsúajándékként!

Úgy tépem fel a csomagolópapírt, mintha nem is tudom mit rejtene. Nem vagyok egy nagyon érzelgős típus, de itt a szám elé kell kapnom a kezem, hogy megállítsam a feltörni kívánó zokogást. Kristálytisztán emlékszem erre a képre: Sophige Ogg, a Williams vezető PR-osa készítette rólunk az idény első csütörtöki média napjának végén Melbourneben, miközben pontosan a cégvonalon állunk. A fotó egy fekete-sárga keretben van, alatta 2 sorban a következő szöveg: „Ne felejts el minket, mert mi sosem fogunk Téged! Merci! „

Megkerülöm az asztalt, és mind a négyen egy nagy ölelésben borulunk össze.

-Én...nem is tudom mit mondjak. Annyira hálás vagyok nektek mindenért, hogy el sem tudom mondani! Köszönöm! Mindent köszönök!

A záróünnepség nagyon nagyon jó hangulatban telt. Mindenki elmondta a saját kis búcsúbeszédét. Természetesen a Nicoét nem bírtam ki sírás nélkül. Még jó, hogy vízálló a sminkem.

Az utolsó alkalomra úgy döntöttem, hogy kirittyentem magam, amennyire csak tudom: sötétzöld színű passzos overál, fekete magassarkú, egyenes haj, és smink. Igen, tudom, van, akinek ez a mindennapi viselete, nekem nagyon nem.

Éppen a svédasztalról válogatok, amikor Nico félretolja a hajamat a nyakamtól, majd lassú, gyengéd puszikkal elindul a fülem irányába.

-Sokkal jobban örülnék neki, ha ez a ruha a szobánk padlóján lenne! Sokáig akarsz még maradni? – az előbbi mozdulattól, és a mély vággyal teli hangjától úgy száguld az ereimben az adrenalin, hogy a saját gondolataimat is alig hallom.