Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XXXXIII. Fejezet

N I C O

Nem tudom, hogy miért él az a „tény" az emberekben, hogy a párkapcsolat érzelmi részéért csak a nők aggódnak. Ez talán az egyik legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. Itt és most én vagyok rá az élő példa, hogy ez nem igaz.

Szombat este van, és ahelyett, hogy azon gondolkodnék, hogy majd ha megérkezik a barátnőm, akkor mit fogunk csinálni kettesben, inkább azon agyalok, hogy van-e még barátnőm. Helyesebben lesz-e még az után a bizonyos beszélgetés után.

Tegnap este, amikor felhívott, akkor azt kérdezte, hogy átjöhet-e. Szó szerint egészen pontosan: „Holnap estefelé meglátogathatlak? Persze csak ha nem zavarok. Van pár dolog, amit meg kellene beszélnünk!"

Már akkor sem értettem, hogy miért kérdez ilyeneket? Akkor jön és megy amikor akar. Annak örülnék a legjobban, ha végre ide költözne, és nem kellene ezt a kétlaki életet élnie. Lehet, hogy normál esetben így is lenne. A baleset azonban mindent megváltoztatott.

Az apró összezördüléseink kivételével olyan harmóniában és szerelemben éltünk, amilyenről soha még csak álmodni sem mertem. Amikor Vele vagyok, minden pillanat csodálatos. A szerelem olyan, mint a szükség, amelyet soha nem lehet kielégíteni, mert soha nem elég, amit kapsz. Egész életemben erre vágytam, úgy, hogy még csak nem is tudtam róla. Aztán megjelent, és rájöttem, hogy Ő az egyetlen, akire szükségem van ahhoz, hogy igazán elevennek érezzem magam. Mi vagyunk minden, aminek a szerelemnek lennie kell.

Victoria más mint akikkel előtte dolgom volt. Annak ellenére akart engem, hogy Nico Hulkenberg vagyok, nem pedig azért. Sőt! Vic az egyetlen nő, akit rohadtul nem érdekel, hogy mennyi pénzem van, vagy éppen nincs. Azzal, hogy annyiszor érintem meg a nap folyamán a kezét, amennyiszer csak tudom, vagy simítom meg a derekát, boldogabbá teszem, mintha vennék neki egy...mit tudom én valami ékszert, ami 6 havi fizetése pl.

Az élet rövid, Muszáj kockázatot vállalni. Semmire sincs garancia. Lehet, hogy nem lesz több lehetőség. Ha az embernek nincs veszítenivalója, talán tisztábban lát mindent. Nekem viszont van mit veszítenem. Ha Vic ma este elhagy, semmim sem marad.

Az elmélkedésemből a Stelvio lámpái rántanak vissza a valóságba. Aldotól megörökölte a régi autóját. Őszintén szólva örülök neki, hogy végre nem egy kis konzervdobozban járja az utakat.

Bentről végignézem, ahogy leparkol, és már azelőtt kinyitom a bejárati ajtót, mielőtt odaérne. Csak a kis hátizsákja van nála, semmi más. Bőrönd sem. Pedig azt hittem, szerdán együtt megyünk majd Austinba. Lehet, csak a kocsiban hagyta...

Szinte repül a karjaimba, de engem nem tud átverni. A szemei beesettek, arca merő feszültség és aggodalom. Ez egy nehéz este lesz.

Olyan szorosan ölelem, amennyire csak tudom. Számat lassan a homlokához érintem, és beleszagolok a hajába. Isteni illata van, mint mindig.

-Hiányoztál- mormogja.

-Te is nekem! – felnéz rám, és olyan félénken csókol meg,mintha azt hinné, hogy nem akarom, hogy ezt tegye.

Étellel kínálom, de visszautasítja. Nekem kb akkora a gyomrom, mint egy golflabda, egy falat sem menne le a torkomon. Magunkra kapunk 1-1 pulóvert, és a sötétbe borult teraszra ülünk, alattunk a fényben úszó Monte Carlo.

Eleinte semmitmondó dolgokról beszélgetünk, feltűnően húzzuk mindketten a pillanatot, amikortól el kell kezdenünk ténylegesen beszélni a problémáinkról.

-Figyelj, el kell mondanom valamit. Nem most kellene, de csak mostanra szedtem össze a bátorságomat- az egész teste reszket. Nem tudom, hogy az idegességtől van-e?