Ne hazudj többé!

3.

Adél

Reggel ismét fáradtan kelek fel, ma mindenképp időben kéne, hogy hazaérjek, mert ez hamarosan a munkaképességem rovására megy. Hiába van vasárnap nekem ma ugyanúgy dolgoznom kell menni, mert plusz műszakokat vállaltam be. Amivel eddig nem is volt gondom, de most, hogy alig aludtam az elmúlt napokban eléggé bánom. Majd úgy beszélem meg Zorával, hogy most csak teázunk egyet és holnap akár többet is együtt lehetünk. De muszáj kialudnom magam, nem nekem való ez a pár órás alvás. Zorának most könnyű, hogy ő szabadságon van. Ránézek a telefonomra, amin ott villog egy üzenet tőle, hogy 16 óra után ráér bármikor, amikor nekem jó és ameddig nekem jó. Gyorsan válaszolok neki, hogy találkozzunk 17 órakor annál a cukrászdánál, ahol tegnap is voltunk. Még az üzenet végére odaírom neki, hogy nem tudok sokáig maradni, mert ki kell pihennem magam. Sietve készülődök el a munkába, mert későbbre állítottam az ébresztőt, így kapkodnom kell. Sokáig arra sincs időm, hogy a telefonom megnézhessem annyian vannak. Végül az ebédszünetem alatt tudok reagálni Zora üzenetére, hogy ott lesz és várni fog. A munkából természetesen nem érek haza időben, így újra kapkodnom kell, amit már kezdek nagyon unni. Nem szeretek kapkodni, én egy kényelmes ember vagyok, szeretem, ha jut időm mindenre. De napok óta csak rohanásban vagyok. Az az egy vigasztal, hogy úgy fest megéri. Zorával tegnap is szinte tökéletes napunk volt, sokat nevettünk, bohóckodtunk és a végén volt egy apró csók is. Sajnos hamar félbeszakadt a randink, amit nagyon bánok. De ma újra találkozunk és most lesz időnk a másikra, nem vagyok ügyeletben. Már kezdtem lemondani arról, hogy valaha is megtalálom a társamat. Keresgéltem neten, társkeresőkön és meg egy vakrandin is voltam, amit az egyik barátnőm szervezett le nekem. De mind kudarcba fulladt, nem passzoltunk egymáshoz vagy nem értékelte a munkámat. Nekem nagyon fontos, hogy elfogadjanak a hivatásommal együtt, mert évekig nekem csak ez volt az életemben. Ezért adtam fel annyi mindent és a jövőben is sok áldozatot kell hoznom ezért. Ezzel én tisztában vagyok és olyat keresek, aki szintén. Nem azt kérem, hogy jöjjön velem kiszállásra vagy ébren maradva asszisztálja végig, ha én hajnalig tanulok, hanem azt, hogy támogasson és társam legyen a szakmámban. Nekem úgy tűnik Zora elég megértő ilyen téren, elvégre ő is hónapokra külföldre szokott menni. Meg többhetes képzése is van, amikor nem jöhet haza. Ezt sem tolerálja mindenki, de úgy érzem engem nem zavarna. Én szerintem együtt tudnék vele élni, nem lenne könnyű persze, de kivitelezhető lenne. Gondolatban már a közös napjainkat tervezgetem, amikor ő éjszakás én hogyan tudnék hangtalanul kiosonni mellőle reggel, ha szabadnapos vagyok. Elhessegetem ezeket a gondolatokat, hiszen ez még elég korai. Sietve akasztom le a kabátomat a fogasról és zárom be magam után az ajtót. Késve érek oda a cukrászda elé, ahol Zora a falat támasztja és mosolyogva néz engem, ahogy közelítek felé.

- Szia, ne haragudj a késért. Sokan voltak ma – kérek tőle rögtön elnézést.

- Szia, semmi gond – löki el magát a faltól és röviden magához ölel - Lényeg, hogy eljöttél. Mit szólnál, ha sétálnánk egyet míg jó idő van, utána meg beülnénk egy teára? Persze csak ha nem vagy fáradt.

- Mehetünk egy kis kört, annyi belefér. Neked milyen napod volt? – érdeklődöm tőle, ahogy útra kelünk a kis sétányon.

- Semmi különös, hajnalig maradtam zongorázni, utána sokáig aludtam. Ebéd után el kellett intéznem pár hivatalos dolgot, nemrég végeztem.

- Milyen hivatalos dolgokat?

- Katonai dolgok – legyint, hogy nem akarja feszegetni ezt a dolgot, így nem faggatom tovább.

- Jól van. De minden rendben? – kérdezem, mert kicsit olyan gondterheltnek tűnik.

- Persze, minden. Csak nem minden egyszerű, de rendeződik – húzza el a száját kicsit, de végül elmosolyodik.

- Biztosan – szorítom meg kicsit a kezét, majd elengedem és a zsebembe süllyesztem - Nem gond akkor, ha ma nem maradok sokáig? Fáradt vagyok, kicsit felborult a bioritmusom. Félek, hogy kidőlök a sorból.

- Ja persze, semmi gond. De akkor miért nem alszol inkább? Nem lett volna kötelező eljönnöd, nem lett volna gond belőle – állít meg és rám néz – Nem akarom, hogy kidőlj miattam.

- Azért 5 órakor aludni kicsit korai lenne – mosolygok rá és leülök a padra. Innen olyan szép a látvány a parkra, szeretek itt nézelődni egy fárasztó nap után.

- Akkor legkésőbb 8 órakor hazaengedlek, így elég időd lesz kipihenni magad. Korán kell kelned? – kérdezi és helyet foglal mellettem.

- Nem annyira, csak fél7kor. Te mit csinálsz holnap?

- Találkozom pár katona ismerősömmel – von vállat, majd vigyorogva néz rám – Meg remélem azért estére megint tudunk találkozni 1-2 óra erejéig.

- Akár rá tudsz venni – kellettem mosolyogva magam, amin ő jót derül. Felpattan mellőlem és zsebre vágva a kezét a száját rágja – Látom rajtad, hogy pörgeted a fejedben a forgatókönyveket miként is vegyél rá a találkozóra.

- És szerinted melyik mellett döntök?

- A tegnap cukrászda jó ötlet volt tőled, finom édességek voltak ott.

- Szóval az érdekek vezéreltek? A süti a gyengéd? – hajol le hozzám, mire a felsője alól kibukik a nyaklánca. Mielőtt újra a pólója alá rejthetné kezembe fogom a két dögcédulát és magam felé fordítom őket. Zora a kezemért kap, de végül újra a zsebébe süllyeszti. Leolvasom róla a nevét, majd csomó számsor és vércsoport következik. A másikat is megnézem, de rögtön kiejtem a kezemből, ahogy meglátom a logót és alatt az írást, hogy „U S Army".

- Ez mi?! Te Amerikában vagy katona?! – emelem meg a hangom, majd felpattanok a padról – Te Amerikában élsz?

- Igen – ismeri be halkan és összeszorítja a száját.

- Ezt mégis hogy gondoltad? Hm? Zora!

- Sajnálom, én... - kezd bele, majd elhallgat és mély levegőt vesz – Ne haragudj, de annyira szimpatikus voltál és...

- És gondoltad de jó lenne hülyíteni?

- Nem! – vágja rá.

- Akkor? Csak szórakoztál míg itthon voltál? Csak egy kalandnak szántál, miközben otthon vár valaki?

- Nem! Dehogy! Nem vár senki. Én nem ilyen vagyok, Adél nézd – kezd bele, miközben közelebb lép hozzám, de én a mellkasánál fogva eltolom magamtól.

- Nem érdekel. Menj a francba Zora! – csattanok fel. Megrázom a fejem, majd hátat fordítok neki és faképnél hagyom őt. Hallom, hogy még utánam kiállt, hogy megmagyarázza, de nem érdekel. Nem tud olyat mondani, ami miatt ne érezném magam ilyen rohadtul. Túl szép volt, hogy igaz legyen, észre kellett volna vennem. Olyan jól éreztem magam vele, annyira könnyedén beszélgettünk és olyan tökéletes volt minden, hogy el kellett volna bizonytalanodnom. De hagytam, hogy a megérzéseim elnyomják a vészjelző hangját a fejemben. Idióta barom vagyok! Bedőltem a hülye a dumájának. Haragszom a naivitásomra, hogy ennyire nem gondolkodtam. Úgy viselkedtem, mint egy 16 éves csitri, akinek udvarolni kezd a kiszemeltje. Sorra rezdül meg a telefon a zsebembe, de figyelmen kívül hagyom. Tudom, hogy Zora ír. Nem akarok vele beszélni, nem akarom őt látni. Annyira csalódottnak érzem magam, hogy azt el sem mondani, toporzékolnék, hisztiznék. Ehelyett magamban zsörtölődve csapom be magam után a lakásom ajtaját és vonulok a konyhába egy kis jégkrémért. A kanapén ücsörögve falatozom, mikor ránézek a telefonomra, amint számtalan üzenet van Zorától, hogy bocsássak meg neki és beszéljünk. Válasz nélkül dobom félre a telefonom és kapcsolom be a tévét, hogy ne halljam újra a fejemben azt a hazugságot, hogy „én nem ilyen vagyok Adél". Oh dehogynem! Minden szélhámos ezt mondja, Zora sem különb.