Ne hazudj többé!

31.

Adél

Napokig várom, hogy Zora meglebegtesse előttem a felvételi lapokat vagy bármiféle tájékoztatót a képzésről. Amikor mesélt az ötletéről, hogy befejezné a katasztrófavédelmi tanulmányait legszívesebben ujjongva ugrálta volna, de ezzel nagyon megsértettem volna. Az a baj, hogy Zora sok mindenbe belekezdett és szinte mindbe beleunt. Ilyen a dobolás, a kertészkedés, jó pár specializációt is elkezdett a munkájába, de sokat félbehagyott. Matyit, a lovát is eladta pár hete, mert nem volt ideje rá. Ez legalább felelősségteljes döntés volt részéről, még ha nehezen is hozta meg. A ló nagyon jó helyre került és ez megnyugtatta valamennyire. Mióta rendezte a kapcsolatát a szüleivel sokkal nyugodtabb a légkör, Zora szívesebben jön be a munkahelyemre és többet beszélget az édesanyjával és a testvérével, Kingával is. Apukája is úgy fest elfogadta, hogy a lányából nem lesz zenész, de ahhoz viszont ragaszkodik, hogy néha-néha zongorázzanak együtt. Ez még Zorának is belefér és szívesen megy zenélni, ahonnan jókedvvel jön haza. A gyógyszert is megszokta a szervezete és már egészen stabil a jó hangulata. Bármennyire is ellene voltam be kell látnom, hogy neki szüksége van rá és tényleg segít rajta. Általában rosszul viseli Zora, ha sokat dolgozom és későn holtfáradtan esem haza, de most még ezt is elég jól tűri. Ez ma sincs másként, már bőven 19 óra után esem be a kanapéra holtfáradtan. Neki is már itthon kéne lennie, de nyomát sem látom, így a telefonomért nyúlok, hogy felhívjam. Éppen kikeresem a híváslistából, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó és hangosan köszön.

- Milyen volt napod? – kérdezem Zorától, aki az ajtóban állva méreget engem – Túlóráztál?

- A bázison megbeszélés volt – pakolgat finoman arrébb, hogy le tudjon ülni mellém – Tudod meséltem, hogy lesz ilyen nyílt nap, meg bemutató és toborzó egyben.

- Igen, a jövő hónapban – bólintok rá, majd halkan nyögök fel, ahogy a vádlimat kezdi masszírozni.

- Igen. Úgy néz ki, hogy engedélyezik az ejtőernyős ugrást is – meséli őszinte lelkesedéssel, amitől én is elmosolyodom – És én is ugrok.

- Komolyan? De jó! – örülök meg neki. Ez láthatóan felpörgeti a kissé monoton munkáját – Akkor most már mindenképp ott leszek. Bár nem foglak tudni megkülönböztetni a többiektől.

- Majd integetek – mondja nevetve.

- Az jó lesz – helyeselek mosolyogva, majd a karjánál fogva húzom le magamhoz – Nagyon fáradt vagyok, nincs erőm semmihez. Olyan sűrű és zsúfolt volt az elmúlt pár hét. Kimerültem.

- Sokat dolgoztál, ki kéne venned egy kis szabadságot, nem? Pár napot, hogy ki tudd pihenni magad – javasolja Zora, mire csak dünnyögöm párat – Arra gondoltam amúgy, hogy mi lenne, ha mindketten kivennénk a szabadságunkat és kimennénk Amerikába 2 hétre. Megmutatnám hol éltem, hová jártam suliba meg minden klassz helyet, amiről meséltem és ami érdekel téged. Csavarognánk és buliznánk egy nagyot.

- Jól hangzik, de nem hiszem, hogy menne. Meg két hét sok idő.

- Ne utasítsd el élből, kérlek. Kérdezd meg Mártit, annyi túlórád van meg csomó szabadságod is van bent. Olyan jó lenne kikapcsolódni és szórakozni egy nagyot. Még a kapcsolatunk elején mondtad, hogy kíváncsi vagy Amerikára és kijönnél te is szétnézni. Most itt a lehetőséged, a szállással nem lenne problémánk. Egy nagy kaland lenne – hadarja lelkesen, mire fáradtan rábólintok.

- Jól van, majd megkérdezem Mártit és beszélünk róla.

- Oké - húzza el a száját. Nem azt a választ kapta, amit szeretett volna. Szívesen kimennék vele Amerikába, csak attól félek, hogy ő ottmaradna. Hogy nem akarna hazajönni, mert ott minden sokkal jobb. Az elmúlt időszakban többször tett megjegyzést arra, hogy lehet jobb lenne visszamenni. Mostanában többet is beszélget a kinti barátaival. Bennem van a félelem, hogy ő vissza akar menni és én meg nem akarok költözni, ami miatt szétmegyünk.