Ne hazudj többé!

40.

Zora

Napok óta éppen csak aludni megyek haza, mert annyira káoszos a munkarendem most. Ide-odautazgatunk bel-és külföldön egyaránt. Látom Adélon, hogy beszélgetne velem, de érezheti rajtam, hogy hulla vagyok, így inkább hallgat. Még mindig nem tiszta nálam mit is kéne csinálnunk. Teljes zűrzavart érzek a lelkemben, kavarognak bennem az érzések, mind felé, mind pedig Hajni felé. Próbálok mindent kizárni és rendezni magamban ezeket, de soha nem jutok dűlőre. Inkább csak még nagyobb káoszt érzek, így várok a csodára, hogy magától oldódjon meg. Ma délután Kinga ígérkezett hozzám, vele sem beszélgettem már vagy egy hónapja. Hívott is meg írt is, de mindig leszereltem, hogy nincs időm. Ma végre szabadnapom van és ő is ráér, így áthívtam magamhoz. Annyira nehéz mostanában a munkám, nemcsak testileg terhel le, hanem lelkileg is. Ez az össze-visszaszaladgálás és rendszertelenség engem nagyon kikészít. Mindig topon lenni fejben, jól fordítani és mellette még a sok felesleges papírmunka kizsigerel teljesen a nap végére. Mielőtt jönne Kinga még a kutyával elmegyek egy nagy kört sétálni, szegényt elhanyagoltam az utóbbi időkben. Szerencsére azért Adél két-háromnaponta megsétáltatta a környéken egy kicsit. Végre már ő is kiveszi a részét a kutyatartásból, nem csak rám hárul minden. Tudom, hogy az én kutyám, én felelősségem, de néha olyan hülye időbeosztásba vagyok, hogy nem tudok rá figyelni. Az elején azt hittem, hogy csak azért gondoskodik róla, hogy ne vigyem el Hajnihoz a kutyát. Amit valamelyik nap be is ismert, de hozzá tette, hogy amúgy nagyon jól esik neki egy kis séta, ahol ki tud kapcsolódni.

- Megvolt a nagy kutyaséta? – hallom meg Kinga hangját magam mögül, mire megtorpanok és felé fordulok.

- Olyasmi. Szia.

- Szia.

- Gyalog jöttél? –nézek rá kérdőn, mert elég messze laknak tőlünk.

- Busszal.

- Van jogsid, miért nem kocsival? – kérdezem tőle, ahogy kinyitom előtte a kiskaput. A kutyáról lekapcsolom a pórázt, mire ő eszeveszett száguldásba kezd az udvaron.

- Egyrészt apu még nem engedi, hogy egyedül vezessek, másrészt meg Anna jön majd értem, ahogy végez a munkába. Addig itt lebzselek nálad – mondja vigyorogva.

- Ráérek – vonok vállat mosolyogva –Ma végre szabadnapom van.

- Jaja mondta Adél, hogy nagyon sokat távol vagy mostanában és alig lát ő is.

- Ilyen időszak van – dünnyögöm halkan. Közben bevonulunk a nappaliba egy-egy üdítővel a kezünkbe és leülünk a kanapéra.

- Na – kapja felém a fejét és várakozva néz rám, de én csak a fejemet rázom, mire kissé csalódottan húzza el a száját. Tudom, hogy rosszul esik neki, hogy én nem úgy osztok meg vele gondolatokat, ahogy ő velem – Jól van.

- De mesélj te! Mi van veled meg Annával? Akkor együtt meg minden? – faggatom inkább én.

- Igen, együtt vagyunk – mosolyodik el boldogan és kicsit bele is pirul – Nagyon jól érzem magam vele és tök jó minden. Bár ugye keveset tudunk találkozni, mert nekem hétköznap sok a suli meg külön órák, ő meg dolgozik, meg mindenfelé kiküldik.

- És meddig jutottatok már? – kíváncsiskodom tovább.

- Lefeküdtünk már, ha ez a kérdésed – nyújt rám nyelvet nevetve.

- Oh na hoppáá. Ésss? – nyújtom el a kérdést.

- Valószínű jó lehetett, ha még együtt vagyunk, nem gondolod? – pimaszkodik, mire hozzá vágom a kezemben fogott kupakot – Jó volt, élveztem és minden jó. Anyunak is beszéltem róla, mármint a kapcsolatról.