Ne hazudj többé!

7.

Zora

Az egész estét Adéllal töltöm, sőt még a reggelje egy részét is. Közösen kávézunk végül aztán ő kapkodva készül el és munkába siet, míg én haza. Halkan nyitom ki az ajtót, bár tudom, hogy nem tudom elkerülni apuékat. Felakasztom a kocsi kulcsot a helyére, leveszem a kabátomat és éppen csak sikerül lerúgni magamról a cipőt, amikor megjelenik a folyosón Dana.

- Apád aggódott – mond ennyit, majd fejével a konyha felé int.

- Megyek – válaszolom és rögtön az említett helyiség felé indulok. Aput az asztal mellett ül a kávéjával és a telefonját bogarássza – Szia.

- Szia Zora. Hazataláltál? – kérdezi rögtön lerakva a telefonját.

- Igen, nem tévedtem el. Jól kiismerem még magam itthon.

- Ennek nagyon örülök. De legközelebb kérlek írj egy üzentet vagy hívj fel, ha kimaradsz estére. Aggódtam érted.

- Nem kell apu, tudok magamra vigyázni – próbálom nyugtatni őt, majd egy adag kávét töltök magamnak. Hiába ittam Adélnál is, még mindig fáradtnak érzem magam.

- Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra, bebizonyítottad már párszor, de attól még aggódok érted. Ilyenek az apák. Elmész késő este, majd ma reggel térsz haza.

- Apu! Nem vagyok már gyerek, nem vagyok köteles beszámolni a dolgaimról. Amúgy meg szerintem mondtam, hogy egy ismerősömmel fogok találkozni.

- Ismerős? – húzza fel kétkedve az egyik szemöldökét – Kalandoztál megint? Azt hittem kinőttél már belőle.

- Ki is nőttem – mondom és egy húzásra kiiszom a kávémat – Nem kalandoztam, már napok óta egy bizonyos nővel találkozgatok és beszélgetek.

- Együttvagytok? Tudja, hogy kint élsz még? Megvár? – soroz meg a kérdéseivel, amire én kérdőn nézek rá, hogy mi ez a vallatás. De nem hatja meg, ugyanúgy várja a válaszaimat.

- Nem tudom. Tudja. Nem tudom – adok rövid választ – Megyek letusolok.

- Zora! Várj egy kicsit – szól utánam apu, mire megtorpanok – Beszélgettünk Marikával és arra a döntésre jutottunk, hogy ideje eladni a szülői házat. Emlékszel rá ugye?

- Igen, rémlik valami. Évek óta őrizgetitek.

- Igen, kezd romlani az állapota, egyre többet kéne rá költeni, de már nem akarunk. Tetőt tavaly cseréltettünk rajta, biztosan mondtam – folytatja tovább a mesélést és kezd összeállni bennem a kép –Arra gondoltunk, hogy téged akár érdekelhetne. Marika gyerekeinek nem kell, hiszen nem itt élnek, meg van már saját lakásuk. Kell rá költeni, nem is keveset, de mégiscsak kertes ház, a falai, alapja, teteje jó. Kert az nem valami nagy, de azért élhető. Fűtést és nyílászárókat biztosan kell cserélni. Fejlődő, fiatalos környéken van. Tetszene neked?

- Amennyire emlékszem rá tetszik – mosolyodok el.

- Örülök neki, mivel a fele az enyém úgy gondoltam, hogy neked ajándékoznám és neked csak Marikát kéne kifizetni.

- De én neked is fizetek apu, nem kérem ingyen.

- Szó sem lehet róla! Ennyivel támogatni akarom a hazaköltözésedet, nekem sem került semmibe a ház, hiszen örököltem. Elég bután venné ki magát, ha én meg pénzt kérnék tőled érte. Egyetlen lányom vagy, meg tudom tenni, hogy ennyivel támogatlak. Eddig semmit nem tudtam hozzátenni az életedhez, most itt a lehetőségem.