Ne hazudj többé!

15.

Zora

Tisztában voltam vele, hogy Adél főnöke az anyám. Azzal is tisztába voltam, hogy nem tudom elkerülni a találkozást és hogy kiderül. El akartam mondani Adélnak, de valahogy egyszer sem sikerült. Akárhányszor is belekezdtem volna, leblokkoltam, így inkább hallgattam. Aztán meg abban reménykedtem, hogy Adél fecsegni fog rólam a munkahelyén és anyám színt vall neki, de ez sem történt meg. Nekem nehezen megy bevallani dolgokat, főleg Adélnak. Ő olyan tökéletes és szinte hibátlan, ezzel szemben én meg hibát hibára halmoztam a múltban és néha még most is. Nem akarom, hogy azt higgye egy csődtömeg vagyok. Féltem, hogy más szemmel nézne rám és én azt nem bírnám elviselni. Fontos nekem Adél, csak ezt nem tudom megfelelően kimutatni neki és sokszor furcsán reagálom le a felém tett megnyilvánulásait. Erősnek éreztem a kettőnk kapcsolatát, elvégre túléltünk 10 hónap különlétet, de Adélnak meg csak akkor kellek, ha tökéletes vagyok és ezt várta el a kapcsolatunktól is. Olyan érzésem volt, hogy ha egy picit is nem stimmel valami kettőnkkel, akkor ő hátrálni kezd. De egy jó kapcsolat nem csak úgy adódik, azért tenni kell. Sokat. Dolgozni kell magunkon és kettőnkért, hogy minden jól működjön. Vannak nehézségek és kellemetlen dolgok, néha le kell mondani pár dologról, de megéri. Adélért megérte nekem is változni és belevágni a kapcsolatba. Ő annyira nagyszerű nő, szerénynek és csendesnek tűnik, de valójában nem az. Amikor kettesben vagyunk, akkor előbújik a valódi arca. Kimondja a véleményét, határozottan kér és követel is, mindenben. Ilyen fiatalon olyan szakmai tudás van nála, hogy mindig rácsodálkozok. Olyan magabiztosan mesél a betegségekről és kezelésekről, hogy az embernek eszébe sem jut megcáfolni vagy nem elhinni, amit mond. Csodálattal szoktam hallgatni az élménybeszámolóit a napjairól. Büszke vagyok rá és arra amit elért. De úgy érzem, hogy ennek most végleg vége. Amikor először küldött el, akkor biztos voltam benne, hogy még visszanyerhetem. Ellenben most, ezt elbuktam. Ő nem tudja elfogadni, hogy gyógyszert szedek és hogy a főnöke az anyám, hogy titkolózom előtte. Elvesztettem a bizalmát és fogalmam sincs hogyan nyerhetném vissza. Este alig alszom valamit, újra és újra elolvasom az üzenetváltásainkat. A nappalos műszakom ezért kínkeservesen telik, nagyon fáradt és nyúzott vagyok. Ebédszünet alatt pedig félrevonulok és kicsit be is bóbiskolok együltő helyemben.

- Hé! – riadok fel Kata hangjára – Elaludtál?

- Olyasmi – mondom és nagyot nyújtózkodom a széken.

- Baj van?

- Azt hiszem – vonok vállat, majd kibukik belőlem – Azt hiszem szakított velem Adél.

- Hogy-hogy? – kérdezi döbbenten a barátnőm – Olyan jó párosnak tűntetek.

- Tűntünk. Pár napja elzavart, mikor összevesztünk. Anyámnál dolgozik állatorvosként, de én titkoltam, hogy ismerem. Ez volt az egyik ok, aztán az hogy nem akarom rendezni anyával a kapcsolatot és gyerekesnek tartja, hogy nem tudok túllépni rajta. Hogy anyámra fogok mindent, pedig én toltam el a dolgokat – foglalom össze röviden a történteket. Katával elég hamar sikerül nagyon jól összebarátkoznunk és elég sok mindent tud már rólam és az életemről. Pont úgy, ahogy én is sokat tudok róla. Ő is sokat segített a beilleszkedésben, nagyon sok tananyagot adott át amikből tanulnom kéne már.

- Ez szép kis kulimász. De miért nem mondtad el neki anyudat?

- Mert hülye voltam és azt hittem sosem derül ki – mondom szenvedős nevetéssel – Igazából azt vártam, hogy Adél meséljen rólunk anyámnak, aki felismer és színt vall és meg teszem az ártatlant, hogy nem is tudtam.

- Uh ez de aljas lett volna – nevet fel velem.

- Tudom, de beszari vagyok.

- Rosszul vagy most? – kérdezi fürkészve engem.