Ne hazudj többé!

26.

Adél

Idegesen piszkálom a kocsikulcsot és várom, hogy Zora végre felbukkanjon a kijáratnál. Még van 5 perc a megbeszélt időpontig, de én mégis türelmetlen vagyok. Egész nap ideges és feszült voltam, mert egyszerűen nem akart telni az idő. Márti is a többször érdeklődött, hogy mikor érkezik haza Zora és pontosan hová kell mennem érte. Tudom, hogy ide akarna jönni, ezért hazudok neki, hogy késő este házig hozzák Zorát. Bízom benne, hogy  nem fog csak úgy beállítani. Egyszer csak nagyobb mozgolódásra leszek figyelmes, mire ellököm magam a kocsitól és a kijárat felé indulok. Több katona érkezik haza és mindenkit vár valaki a kapuban. Félúton járok, amikor kiszúrom Zorát, ahogy lassú léptekkel táskájával a kezében jön felém. Megszaporázom a lépteim, majd elé érve rögtön magamhoz ölelem őt.

- Szia – suttogja a fülembe, ahogy a táskáját leejtve magához szorít.

- Szia. Nagyon hiányoztál –mondom és érzem, hogy megbicsaklik a hangom.

- Te is hiányoztál nekem – szorít még jobban magához, majd halkan sziszegve elenged – Fáj azért.

- Menjünk haza, pihenned kell. Nagyon fáradtnak látszol – simítok végig az arcán, mire elhúzza a száját.

- Fáj a fejem is – mondja, majd felkapja a táskáját és a szorosan mellettem lépkedve indulunk meg a kocsi felé. Csomagtartóba dobja a cuccait és helyet foglal mellettem. Mielőtt indulnánk még a táskámból fájdalomcsillapítót nyomok a kezébe, amit rögtön be is vesz. Út közben többször lopva felé pillantok, ahogy szenvedve kap a hasához vagy éppen a karjához. Hazaérve bezárom magunk után a kaput és Zorával kézen fogva sétálunk be a házba. Amint becsukódik az ajtó mögöttünk rögtön magamhoz húzom őt és végre majd három hónap után végre megcsókolom. Az ajka kicsit ki van cserepesedve és sebes is, de ez most nem érdekel engem. Hosszú és lassú csókkal adom a tudtára, hogy mennyire hiányzott nekem. Rögtön elhúzódok tőle, amint túl szorosan ölelem és ő halkan felszisszen. Finoman simítok végig az oldalán, majd még egy gyors puszit adok neki. Felveszem a földön heverő utazóját és a fürdőbe dobom azt, hogy majd ha elaludt, akkor elintézem.

- Éhes vagy? Ennél valamit? Csináltam borsó levest, meg sütöttem csirkét. Van hozzá rizs meg saláta is.

- Kicsit később, még annyira nem vagyok éhes – telepszik le a nappali kanapéjára és körbe hordozza a tekintetét a helyiségen – Látom sikerült jól berendezkedni.

- Igen, elpakoltam mindent – mesélem mosolyogva és helyet foglalok szorosan mellette – Már csak te hiányoztál innen.

- Most már itt vagyok.

- Örülök neki. Elmeséled mi volt? – kérdezem a számat rágva. Nem akarom újra feltépni a sebeket, de tudni akarom mi volt vele.

- Megkaptuk reggel feladatnak, hogy nézzük át az épületet, mert délután több nagyobb adomány érkezik oda és nem szerették volna, hogy valami fegyver vagy veszélyes cucc legyen ott. Az egy semleges terület, így van az alkuban. Sem mi sem pedig a terroristák nem használhatják önös célra. Ők ezek szerint megszegték. Reggel még üres volt, aztán ebéd után, ahogy újra bementünk, akkor már nem volt az. Tízen mentünk be és még beszélgettünk is közben. Befordultam az egyik helyiségbe és akkor puff. Belém lőtt, négyszer. Reagálni sem volt időm már a földön hevertem. Annyira rémes volt, iszonyú – temeti az arcát a kezébe és halkan felnyög – Utána hallottam, hogy többen fegyvert használnak, így összeszedtem magam és segítettem a többieknek. Már akinek tudtam, van akin már nem lehetett. Elvérzett.

- Úgy sajnálom Zora, sajnálom, hogy ilyet kellett átélned – mondom sírva és magamhoz húzom, hogy megölelhessem őt. Azonban nem sokáig tudom szorítani, mert neki kényelmetlen ez a pozíció és óvatosan eltávolodik tőlem.