Ne hazudj többé!

32.

Zora

Üres tekintettel bámulom az udvaron álló díszfát, miközben egyre csak kattogok. Eddig sosem értettem mi az a társas magány. Hogy miért hagyja az ember magát ilyen helyzetben. Egészen mostanáig, nem csak érzem, hanem át is élem. Adéllal vagyok, de magányosnak érzem magam az utóbbi időkben. Monoton lett az életünk, felkelünk, elmegyünk dolgozni, hazaérünk, eszünk, alszunk. Nem megyünk semerre, nem csinálunk semmit. Nem mutogatni akarok, de Adél miatt. Annyira sokat dolgozik, hogy a nap végére teljesen kifárad és csak az ágyra tud gondolni. Én mennék kirándulni, moziba vagy bárhová, de ő nem. Így néha kénytelen vagyok én is itthon maradni, mert azt mondta, hogy kevés időt töltünk együtt. Így míg ő itthon pihen vagy éppen tanul valami állatorvosi valamit, addig én mellette ülök és asszisztálom. Elfeledkezik az ebédről, a bevásárlásról és a romantikáról is. Inkább olyan rutinossá váltak mozdulatai, hazaér végigsimít rajtam és egy puszit nyom a számra. Boldogan magyarázza, hogy éppen milyen műtét végzett és anyu mit tanácsolt neki. Felszínesen megkérdezi nekem milyen napom volt, majd fáradságra panaszkodva kidől a kanapén. Szabadnapjainkon itthon vagyunk és filmezünk, amit én már sokszor nagyon unok, így inkább lelépek valamerre a kollégáimmal. Kezdetben nekem is elég volt, de mára nekem kevés. Én nem érem be ennyivel, nekem kellenek a közös programok és élmények. Az elején annyit küzdöttünk ezért a kapcsolatért, azt hittem működni fog, de most úgy érzem kihűltünk. Azt hittem az összeköltözés megerősít bennünket, de ehelyett mintha eltávolodtunk volna. Néha azt várom, mikor jön a behívóm, hogy hónapokra kimenjek megint misszióra. Talán akkor Adél észrevenné a hiányomat. Miután sikeresen levizsgáztam és átvettek a mostani „fordítói" posztomra kicsit izgalmasabb lett a munkám és sok felkészülést igényel. Adél megígérte, hogy ezt méltóképpen megünnepeljük szombaton, de sürgős esethez hívták és elmarad. Ennek már 4 hete, azóta sem pótoltuk, szerintem el is feledkezett róla. Ahogy néha szexről is, nekem őrülten hiányoznak az együttléteink, de őt láthatóan nem viseli meg. Olykor-olykor kezdeményez és összebújunk, de nem olyan szenvedélyes az együttlétünk, mint az elején. Amikor szükségét érzi, akkor megtalál és inkább csak „lerendezzük" egymást. Amikkel alapból nincs bajom, mert azok is mind jók, de nem annyira, mint amikor elfeledkezünk mindenről és úgy szerelmeskedünk.

- Szia, hazaértem – hallom meg Adél hangját a házból.

- Szia, terasz – kiáltok vissza és elnyomom a cigimet, amiből egy slukkot szívtam.

- Ah hulla fáradt vagyok, nagyon sokan voltak ma. Alig győztük Mártival – huppan le mellém.

- Nehéz esetek voltak?

- Nem, csak amolyan sok apróság. Egy forró fürdőre vágyom.

- Utána nem megyünk el vacsorázni vagy arra a fotókiállításra, amit mutattam múlt héten? – próbálkozom be nála egy újabb programmal, pedig tudom jól a válaszát.

- Talán holnap, nem baj? Nagyon fáradt vagyok, nem tudnám úgy élvezni.

- Holnap éjszakára megyek, de majd akkor máskor- mondom mosolyt erőltetve magamra – Akkor kidőlsz?

- Szerintem igen.

- Jól van. Kérdezted anyut a szabadságodról? Hogy el tud engedni két hétre? – kérdezem újra, ahogy a héten már harmadjára. Hetek óta nyaggatom Adélt, hogy beszéljen anyuval és kezdjük el intézni a kiutazást és neki a vízumot, de eddig mindig csak hárított.

- Kérdeztem – forgatja meg a szemét – Azt mondta a két hét az sok, de ha menni akarunk, akkor mehetünk, megoldja.

- Na szuper – örülök meg.