Ne hazudj többé!

10.

Zora

Végre újra itthon vagyunk a csapatommal, ez a misszió most valahogy iszonyú lassan telt el. Pedig egy percig sem unatkoztunk kint, de valahogy mégis vánszorgott az idő. Adél „tehet róla", miatta volt ez most nehezebb. Így hogy alig tudtunk beszélni csak jobban hiányzik. Nagyon várom már, hogy együtt legyünk. Hogy mellette keljek és közös programjaink legyenek, hogy mindennap találkozhassunk. Bár az új munkahelye eléggé leköti most, de biztos vagyok benne, hogy így is sok időnk lesz együtt. Kíváncsi vagyok erre a klinikára, ahol dolgozik, majd ha otthon leszek akkor személyesen is szét nézek ott. Elmondása alapján nagy modern lehet, ahol mindenféle eszközzel tud dolgozni. Elköszönök a társaimtól, majd az utazómat a vállamra kapom és parkoló felé veszem az irányt. Bevágom a cuccomat a csomagtartóba és végre hazaindulok. A lakótársam dolgozik éppen, szóval enyém az egész ház. Amint becsukom magam után az ajtót első dolgom, hogy küldök egy üzenetet Adélnak, majd apuéknak is, hogy mindenki megnyugodjon. Mivel ott még csak hajnali egy óra van, így nem érkezik válasz senkitől sem. Megkérem őket, hogy csak délkörül írjanak és hívjanak, hogy ki tudjam pihenni magam. A telefonomat nem kapcsolhatom ki és le sem némíthatom, hiszen köteles vagyok elérhetőnek lenni bárhol, bármikor.

Cara főtt étellel vár, ami nagyon jól esik és rögtön neki is esem. Kint nem igazán tudtam enni, vagy a kaja volt rossz vagy nekem nem volt étvágyam. Hiányzott az édesség is, a csokik és rágcsák. Miután letusolok azzal a lendülettel dőlök be a pihe-puha ágyamba. Szerintem éppen hogy csak el helyezkedek, de már ragadnak is le a pilláim.

- Zora, kelj fel! – riadok fel Cara hangjára, miközben a vállamat rázza erőteljesen.

- Ne haragudj – dünnyögöm a fejemet a párnába nyomva. A trikóm csurom vizesen tapad a bőrömhöz és a takaróm is szanaszét hever az ágyon.

- Nem a te hibád, tudom milyen ez, de most már itthon vagy, minden rendben – mondja halkan és szorosan hozzám bújva takar be mindkettőnket.

- Utálom ezt.

- Tudom, én is – ismeri be Cara. Missziók után mindkettőnket rémálmok, lidérces képek kísérnek hosszú napokig. Ilyenkor forgolódunk, néha kiáltozunk is, ami ijesztő egy ismeretlen számára. Ezért töltök itthon még több mint két hetet. Hogy kiheverjem a kint látottakat és ne riasszam el Adélt magamtól. Neki azt mondtam, hogy sok mindent kell elintéznem, de ez nem teljesen igaz. Ha nagyon akarnám egy hét alatt összepakolnék és letudnám a hivatalos dolgaimat is. Csak pár napra van szükségem, hogy feldolgozzam a kint átélteket és újra normálisan tudjak aludni. Meg még bulizni akarok a barátaimmal, elköszönni mindenkitől és a helytől. Újra elmenni a kedvenc helyeimre, kocsikázni egyet és a tengerparton szórakozni a barátaimmal.

- Köszönöm a kaját.

- Egészségedre, gondolom szar volt kint a kaja.

- Néha egész ehető volt- nevetek fel röviden.

- Adél?

- Megvan, megvagyunk. Majd később fog hívni, ha szünete van a munkában. Így beszéltük meg tegnap.

- Klassz – dünnyögi álmos hangon, majd alig 3 percre rá már halkan szuszog a fülembe. Egy darabig hallgatom őt, de végül újra eluralkodik rajtam a fáradság és én is álomba merülök.

A telefonom folyamatos csengésére ébredek fel, mire kutatni kezdem magam mellett az ágyat. Hunyorogva nézem a kijelzőt, hogy mégis ki lehet az, majd meglátom Adél nevét és rögtön felveszem.

- Szia – köszönök bele rekedtes hangon.

- Szia. Felkeltetettelek? – kérdezi rögtön.