Ne hazudj többé!

14.

Adél

Nagyon nem örülök ennek a gyógyszeres dolognak, próbálom megérteni, de nem igazán megy. Én nem hiszek ebben és emiatt nehezen is megy elfogadni, de miatta megteszem, ami tőlem telik. Nem láttam még őt depressziósnak, mindig jókedélyű és mosolygós, ezek szerint a gyógyszer miatt. Azóta a beszélgetős este óta Zora sokkal nyitottabb és beszédesebb lett, ami nekem nagyon sokat jelent. Most, hogy már beállt dolgozni van is miről mesélnie, hiszen minden új neki. Összehasonlítja az itthon és a kint elvárásokat és munkamenetet, esténként hosszan elemzi nekem. Szabadnapjain pedig mindig megy valamerre, vagy edzőterembe vagy bicajozni valamerre. Összebarátkozott már a kollégáival is annyira, hogy közös programjaik is vannak, ahová rendszeresen hív engem is. Jópárra el is kísérem, ha nem dolgozom, de van amikor elengedem egyedül, mert annyira fáradt vagyok. Az én baráti társaságommal még nem volt lehetősége megismerkedni, de ami késik nem múlik. Előbb-utóbb úgyis lesz egy nagyobb összejövetel, ahová el tudunk menni. Szerencsére talált magának kocsit is, így nem kell az édesapjáéktól kölcsönkérnie vagy éppen nem az enyémet nyúzza. Sokat csavargunk környéken és ha több időnk van akkor messzebb is megyünk csak úgy kocsikázni. Élvezem az együttléteinket, nagyon szeretek Zorával lenni. Szeretem benne, hogy nem korlátoz a munkában, sőt támogatja is, ha egy angol tananyagot találok a neten, ami érdekel, akkor segít lefordítani. Igyekszik sok terhet levenni a vállamról, amiért én hálás vagyok neki, hiszen egy kemény nap után nagyon jól esik, ha vacsorával várja otthon a párja. Emellett mos, bevásárol és reggelit is készít. Ezek valakinek apróságnak tűnnek, de nekem nagyon sokat jelentenek, mert eddig soha senki nem tette meg értem. Márti ma korábban elment, mert az egyik lányának valamilyen iskolai fellépése van, így rám marad a délutáni műszak vége és a zárás. Az asszisztensünket hazaküldtem, mert egyedül is boldogulok már az utolsó simításokkal. Meg Zora is megígérte, hogy végre megnézi hol dolgozom. Eddig csak kirakott és felvett az épület előtt, bejönni nem jött. A kamerán látom, hogy leparkol a klinika elé, de mielőtt bejönne még rágyújt. Nem értem ezt a szokását, alapjába véve nem cigizik, de ha éjszakás vagy unatkozik akkor pöfékel. Simán kibír akár egy hetet is cigi nélkül, nem függő. Ebben legalábbis.

- Szia – köszönök rá, ahogy belép a váróterembe – Láttam még rágyújtottál.

- Szia, igen. Most kellett – von vállat.

- Jól van, gyere beljebb, már egyedül vagyok.

- Szóval akkor itt dolgozol – mondja Zora és gyorsan körbehordja a tekintetét a vizsgálón. Egy hosszabb pillanatra megakad a tekintete egy fotón, amin a főnököm van a két kislányával – Klassz hely. Végeztél?

- Mindjárt, csak még meg kell néznem az ittalvó betegeket, de gyere velem – fogom kézen és húzom magam után a hátsó helyiségbe, ahol a frissen műtött kutyákat és macskákat szoktuk elhelyezni – Jelenleg csak két kutya és egy macska van itt.

- Mi a bajuk? – érdeklődik és közelebb hajol az egyik kutyához.

- Ő megevett egy slagot és meg kellett műteni, mert a gyomrában rekedtek a darabkák. A másik kutyát meg a vadászok meglőtték.

- Pff, jellemző. Látom ez semmit nem változott az évek alatt.

- Semmit sajnos, de stabil az állapota, holnap már mehet haza.

- És a macska?

- Ő meg összeszedett egy csúnya fertőzést és egy elég intenzív kezelést kap, hogy helyrejöjjön. Holnap kiderül, hogy túléli-e – magyarázom neki, amit ő figyelmesen hallgat. Mindegyik kisállatnak adok be friss vizet és megnézem őket, hogy minden rendben van-e velük. Miután végzek visszamegyünk a vizsgálórészbe, hogy összeszedjem a táskámat.