Ne hazudj többé!

9.

Adél

Az idő múlásával egyre nehezebben viselem a távkapcsolatot, hiányzik Zora és hogy mellettem legyen a párom. De már csak két hónap és újra találkozunk, mi az már?! Már 8 hónapot kibírtunk, a nehezén már túl vagyunk. Voltak erős hullámvölgyeink, amikor mindketten kicsit belefáradtunk ebbe a távkapcsolatba. De valahogy mindig túllendültünk rajta, Zora nagyon ért hozzá, hogy mikor mit kell mondjon nekem, amivel átbillent. Ilyenkor minden újra „tökéletes", kivéve hogy nincs mellettem. Sokszor mondjuk egymásnak, hogy hiányzik a másik és ezután néma csend áll fel közöttünk. Mielőtt Zora kiment a misszióra tartottak egy búcsúbulit, ami elég jóra sikerült neki. Hajnalban felhívott engem és elmesélte az éjszakáját, majd panaszkodott egy sort, hogy mennyire rossz neki nélkülem, majd a végén kimondta, hogy szeret, nagyon szerelmes belém. Egyből ébernek éreztem magam azon a hajnalon és visszakérdeztem, hogy komolyan vagy csak az alkohol beszél belőle. Több percen keresztül győzködött, hogy valósak az érzései és már egy ideje akarta mondani, de félt, hogy én miként reagálok rá. Másnap miután kipihente magát újra beszéltünk telefonon, ahol elismételte, hogy komolyan mondta a tegnapiakat. Boldogan mosolyogva fogadtam a vallomását és biztosítottam róla, hogy én is így érzek, én is szeretem. Érezhetően megkönnyebbül ettől és már nem olyan feszélyezett a hangja. Ezután minden beszélgetésünk végén mondjuk a másiknak, hogy szeretlek.

Ez az új munkahely sokkal több időmet és energiámat emészti fel, mint az előző. Napközben sok páciensünk van, így nem tudunk Zorával üzengetni egymásnak. Bár ő már hónapok óta kint van Szomáliában, így ő is kevesebbet van internet közelben. Márti, a főnököm igyekszik mindenbe belevonni és tanítani engem, aminek én nagyon örülök. Szeretek fejlődni és új módszereket elsajátítani, itt meg van lehetőségem ezekre. A többi kollégával is könnyedén kijövök, ők is nagyon segítőkészek velem. Többször összeültünk már munka után a kiskonyhába egy kis sütizésre. Ma az ebédszünet alatt a csajok kimennek enni a közeli étterembe menüzni, míg én a klinikán maradok és az otthon készített ebédemet fogyasztom. Már éppen mosogatom a tányéromat, amikor meghallom a telefonomat csörögni az asztalon. Először figyelmen kívül hagyom, majd csak rápillantok a kijelzőre. Sietve törlöm meg a vizes kezem és fogadom a hívást.

- Szia Zora – mosolyogok a telefonba.

- Szia. Nem zavarlak? Még ebédszüneted van?

- Igen, tudunk beszélni. Örülök, hogy hívtál. Jól vagy? Minden rendben? – sorozom meg a kérdéseimmel.

- Minden rendben igen, ma pihenőnap van – mondja, de kissé recseg a vonal és nehezen érthető minden szava.

- Az jó. Akkor mit csinálsz ma?

- Mosnom kéne, meg aztán kosarazni akarnak a többiek meg ilyen lazulósabb nap. Meg majd apuval is beszélnem kéne, talán kész van a ház is.

- De jó! Már nagyon kíváncsi vagyok rá, élőben – mondom lelkesen. Az a ház a kézzel fogható bizonyíték arra, hogy Zora valóban hazajön, én legalábbis annak veszem. Nem mondtam el, de párszor arra fordultam kocsival megnézni, hogy valóban újítják-e a házat, vagy csak Zora ismét hazudott nekem. Kicsit bizalmatlan lettem felé ilyen dolgokban, de dolgozom rajta, hogy ez elmúljon.

- Hát én is elhiheted – nevet fel jóízűen – De hamarosan láthatjuk és fel is avathatjuk minden négyzetcentiméterét.

- Mire gondolsz? – kérdezem somolyogva.

- Tudod te azt nagyon jól. Hiányzol, mindenhogy. Ki vagyok készülve és ezen az sem sokat segített, hogy küldted azt a fotót magadról, ahogy uszodában vagytok a barátaiddal és hogy véletlenül benyitottam a mosodában szexelő kollégákra.