Ne hazudj többé!

37.

Adél

Reggel ugyan hallom az ébresztőm hangját, de nincs erőm kinyomni. Egyszer csak azt érzékelem, hogy Zora átmászik rajtam és elnémítja a zaj forrását. Ezután keltegetni próbál, de csak azt tudom dünnyögni neki, hogy fáradt vagyok. Bárcsak aludhatnék még 3 órát, akkor nem lennék ilyen nyűgös. Szerintem sikerülne is visszaaludnom, ha Zora nem hoz be egy kávét és nem rángat fel az ágyból. Szemem sarkából látom, ahogy méreget, de nem meri azt mondani, hogy inkább maradjak itthon és pihenjek. Ma egy egész érdekes előadás lesz az egyetemen, amire amúgy kíváncsi vagyok. Még csak 1 hónapja tart a képzés második része, de már számtalan új dolgot tanultunk, amit remélem hasznosítani is tudok az életben. Kávézás után a fürdőbe sietek, hogy letusoljak és összeszedjem magam. A pulcsimba bújok már bele, amikor a konyhába lépve Zora egy táskát nyom a kezembe.

- Két szendvics, egy alma, müzli szeletek, víz, valamint egy adag kávé termoszban az útra – sorolja, majd visszafordul a pulthoz.

- Uh köszönöm. Nagyon figyelmes vagy. Mire mennék nélküled? – mosolyodom el és röviden megölelem őt – Ti akkor túrázni mentek?

- Igen.

- Jól van, vigyázzatok magatok és majd küldj fotókat. Mollyra majd rakd rá a bolhairtó nyakörvet, amit hoztam, nem sokat ér, de hátha használ valamennyire.

- Rendben – bólint rá miközben csomagolni kezdi a saját szendvicseit. Magamhoz veszem a táskámat, a napi ellátmányomat és egy gyors puszit nyomok Zora arcára, majd sietve távozom. Az udvaron még megsimogatom Mollyt, majd kocsiba pattanok. Nem is vagyok annyira megcsúszva az időben, mint gondoltam. Ezzel, hogy nem kell megállnom reggeliért nyerek 10 percet.

Már az egyetem tantermének padjában ülök és szorgosan jegyzetelek, amikor rezegni kezd a telefonom. Előhalászom a zsebemből és kinyomom a hívást, de szinte rögtön újra rezegni kezd. Újra megszakítom a hívást és küldök egy üzenetet Andinak, hogy órán vagyok, később visszahívom. Tudom, hogy ezer éve nem beszéltem vele, de nem tudok csak úgy kisétálni egy előadás közepén. A legutóbbi 3-4 találkozóra el sem tudtam menni, ami miatt páran meg is sértődtek. Alig egy óra múlva, ahogy szünet következik, akkor a folyosóra vonulok és tárcsázom a barátnőmet.

- Szia. Ne haragudj, hogy kinyomtalak, de képzésen vagyok és éppen órán ültem. Mi a helyzet? – kérdezem tőle rögtön.

- Szia. Ezt én is kérdezhetném tőled.

- Minden rendben velem, tudod járok ilyen spec képzésre meg dolgozom, semmi különös.

- Tudod, hogy nem éppen erre gondoltam – mondja megrovó hangon Andi.

- Hanem? Nem értem mire gondolsz. Tudom, hogy el vagyok veszve mostanában, de annyira sok minden volt és...

- Zorával szakítottatok? – vág a szavamba a kérdésével.

- Mi? Nem! Dehogy! Miért kérdezel ilyet? – torpanok meg és értetlenül bámulok magam elé – Együtt vagyunk.

- Van egy fotó a közösségi oldalon. Nem láttad?

- Nem szoktam mostanában nézni. De milyen fotó? – faggatom feszülten.

- Nézd meg és hívj vissza – rakja rám a telefont. Gyorsan bekapcsolom a mobilnetemet és rámegyek Zora oldalára. Egyik túratársa töltött fel alig 2 órája fotókat a kirándulásról. Végigpörgetem a képeket, míg végül meglátom azt, ami miatt Andi felhívott. Zora egy padon ül a kutyájával, míg hátulról egy nő öleli át a nyakát és mindketten boldogan mosolyognak. Alapból azt gondolnánk, hogy ez egy baráti gesztus, de mindkettőjükön látszik, hogy itt több van ennél. Újra végignézem a képeket és mindegyiken egymás mellett állnak vagy egymás közelében vannak. Sőt az egyik képen a nő olyan tekintettel néz Zorára, hogy még a vak is láthatja, hogy szerelmes belé. Megtörten ülök le a folyosó egyik padjára és ejtem a telefonom az ölembe. Figyelmen kívül hagyom, hogy a csoporttársaim sorra vonulnak vissza a terembe a következő órára. Egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni, csak bámulok magam elé és össze vagyok zavarodva. Látom, hogy Andi újra hív, de most nem akarok vele beszélni. Nem tudom elhinni, hogy Zora megcsal. Elmászkál ugyan otthonról, de mindig a kutyával megy valamerre. Sosem marad ki éjszakára és mindig otthon alszik, mellettem. Bár ugye kéthetente hétvégén én mindig itt vagyok, ahogy most is és ilyenkor bármit csinálhat, nem látom. Félóra után sikerül annyira összeszednem magam, hogy visszamegyek az előadásra, de jegyzetelni nem tudok. Először arra jutok, hogy felhívom Zorát és jól számon kérem, hogy mégis mi a franc ez. Aztán elvetem, hiszen ez a fotó még nem bizonyíték. Meg nem telefonon keresztül akarom ezt lerendezni. Ma 17 óráig lenne órám, de felesleges itt maradnom addig, hiszen egy szót sem jegyzek abból, amit mondanak. Egyik csoporttársamat megkérem, hogy majd szkennelje be a jegyzetét és küldje át nekem a nap végén. Alig 14 óra után már a házunk udvarára parkolok be és várom, hogy Zora hazaérjen. Azt írta üzenetben, hogy olyan 16 óra felé már bőven itthon lesz. Idegesen mászkálok fel-alá a házban, mert nem találom a helyem sehol és nem tudom lekötni magam semmivel sem. Rosszabbnál rosszabb lehetőségek futnak át a fejemben, hogy Zora megcsal engem és nem is csak azzal a bizonyos nővel. Tudom, hogy kint mindig több csajt fűzött egyszerre. De eddig én nem vettem észre semmi jelét annak, hogy lenne valakije mellettem. Végül aztán hazaér Zora, hallom, hogy még a kutyának magyaráz valamit, majd végre nyílik az ajtó.