Ne hazudj többé!

11.

Adél

Hiába van otthon Zora már napok óta nehéz vele beszélni, vagy üzengetni neki. Mindig megy valamerre, mindig intéz valamit vagy éppen a barátaival van. A pakolással szerintem sehogy nem halad, mert akárhányszor kérdezem, hogy összecsomagolt-e mindig azt válaszolja hogy ráér még arra. Egyik összejövetelről megy a másikra vagy éppen a bázison van elveszve valahol. Értem én, hogy ki akarja használni a maradék idejét, amit még kint tölt, de azért kicsit többet is írhatna nekem. De szerencsére holnap este már itthon lesz és végre személyesen találkozunk. Úgy beszéltük meg, hogy amint az apukája és a felesége magára hagyja rögtön indulok hozzá. Alig félórás útra lakik tőlem, így viszonylag gyorsan ott tudok lenni nála. Épp a piskóta tésztáját keverem ki, amikor egy üzenetet kapok tőle, hogy minden össze van pakolva és menetkészen van, még egy fotót is küldött az utazóiról. Válaszolok neki, hogy már nagyon várom a holnapot. Visszaírja, hogy ő is, de hogy még elugranak inni egy búcsúitalt. Először megírom neki, hogy ezt nem kéne már és hogy miért nem tud otthon maradni a seggén, nyugton, de végül kitörlöm az üzentet és csak jó szórakozást kívánok neki és megkérem hogy vigyázzon magára. Remélem itthon nem fog ennyit csavarogni, hogy most ez csak azért van, mert búcsúzik mindenkitől és a helytől.

A tv előtt ülve izgatottan tekergetem a telefont a kezemben és várom, hogy érkezzen az üzenet Zorától, hogy végre egyedül maradt. Amint földre szállt a gépe 3 órája rögtön hívott, hogy végre itthon van és pár óra múlva találkozunk. Kicsit fáradtnak tűnik a hangja, de egyben izgatott is. Amikor megrezdül a telefonomon rögtön a kijelzőre nézek és örömmel látom, hogy Zora írt, hogy tiszta a terep. Felpattanok a fotelből, kikapcsolom a tévét és sietve hagyom el a lakásomat. Úgy izgulok, mintha egy első randira készülnék, remeg a kezem és görcsben áll a gyomrom. Ahogy az utcába kanyarodok ezek az érzések csak felerősödnek bennem, túl szeretnék már lenni az első két percen. Mivel titokban már jártam erre, így tudom, hogy pontosan melyik házhoz is érkezem, elmosolyodok, ahogy meglátom a nagykapuban Zorát, majd a karjelzéses utasítására befordulok az udvarra. Veszek egy mély levegőt és kiszállok a kocsiból, de mozdulni sem tudok, mert Zora rögtön előttem terem és szorosan magához ölel. A másodperc törtrésze alatt száll az idegességem és könnyebbülök meg. A vállába fúrom az arcomat és mélyen magamba szívom az illatát, ami újra teljesen elbódít. Hosszú percekig állunk egymás karjaiban, szorosan ölelkezve és egyikünk sem akarja elengedni a másikat.

- Szia. Végre itt vagy – suttogja a fülembe.

- Szia, végre itt vagyunk mindketten – szorítom még jobban magamhoz – El sem hiszem, hogy ez megtörtént.

- Kételkedtél? – hajol egy kicsit távolabb tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Nem, csak nehezen telt az idő.

- Hát néha igencsak lassan – bólint rá mosolyogva, majd kézen fogva húzni kezd a ház felé – Gyere be.

- Várj – torpanok meg és a kocsimhoz lépek. Kiveszem a táskámat, valamint a sütit, amit rögtön a kezébe nyomok – Meggyes süti.

- Oh – lepődik meg – Tényleg sütöttél nekem?

- Igen, mondtad, hogy erre vágysz és hát gondoltam akkor sütök –mondom kissé zavartan.

- Nagyon köszönöm, nagyon jól esik a figyelmességed – ölel újra magához.

- Ugyan.

- Akkor is köszönöm – hajol az ajkaimhoz és finoman megcsókol. Mielőtt belemélyednék finoman eltolom magamtól, mire ő kérdőn néz rám.