Ne hazudj többé!

12.

Zora

Reggel vagy inkább délelőtt kipihenten kelek fel az ágyamban. Érzékeltem ugyan Adél távozást, de reagálni nem tudtam. A nappaliba vonulva megkeresem a telefonomat, amin már jópár üzenet van Adéltól, apuéktól és a kinti barátaimtól egyaránt. Sorra válaszolok mindenkinek, majd kávéval a kezembe vonulok ki a terasznak nevezett valamire a süti társaságában. Annyi munka van még ezzel a házzal, de végre elmondhatom, hogy a sajátom. Hétfőn Danaval elmegyünk bútort válogatni, neki van érzéke az ilyenhez, nekem meg tök mindegy milyen színű. Mióta közöltem apuékkal, hogy haza akarok költözni és saját házat akarok felpörögtek, hogy végre segíthetnek nekem a saját otthonom kialakításába. Hiányolták, hogy nem látogathatnak csak úgy meg, nem segíthetnek bútort venni és egyéb ilyen dolgok. A bázison lévő albérletemben nem igazán vettem semmit, volt egy ágyam meg egy nagy szekrényem és részemről le is volt tudva a berendezés. Itt azért több mindenre lesz szükségem, hogy valahogy kinézzen a ház és hogy Adél is otthonosan érezze itt magát. Nagyon furcsa volt a tegnap este, mindketten érezhetően feszengtünk. Több mint féléve nem találkoztunk és nem voltunk együtt, csak telefonon kommunikáltunk egymással. Most meg itt álltunk egymással szemben és nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Ma már sokkal könnyebb lesz, túl vagyunk a kezdeti bénaságokon és most már felszabadultabbak leszünk. Hamar belerázódunk a közös életünkbe, hiszen erre váruk mióta. Visszasétálok a nappaliba és a dobozok között kezdek kutatni mire a legutolsóban megtalálom a cigimet. Újra a kertbe lépek ki és körbejárom az udvart, miközben tervezgetek, hogy mit hová fogok ültetni. Jó lenne egy kint grillező is, ha esetleg az új kollégákkal sikerül szoros kapcsolatot kialakítani, akkor itt tudnánk összegyűlni. Van bennem egy kis félsz az új helyemmel kapcsolatban, hogy fognak majd fogadni, hogy nem fognak-e piszkálni, mert az amerikai zászló alatt szolgáltam eddig. Bízom abban, hogy egy befogadó közösségbe kerülök és segítségemre lesznek az elején. Előveszem a telefonom a zsebemből, ahogy megrezdül és mosolyogva válaszolok Adélnak, hogy várom őt. Még hazaszalad pár cuccáért, de utána már jön is hozzám. Mivel még egyikünk sem evett, így a netet kezdem bújni, hogy milyen éttermek vannak a környéken, ahol lehet menüzni. Végül a négy utcányira lévő kifőzdére esik a választásom, remélem Adélnak is tetszeni fog. Annyira akarom, hogy ez az egész kapcsolat működjön közöttünk, hiszen olyan jól éreztük magunkat azalatt a pár nap alatt, amit együtt töltöttünk. Ahogy távolság volt közöttünk és neten keresztül beszélgettük féltem, hogy ő belém un és elege lesz ebből az egészből, de szerencsére nem így lett. Kitartott mellettem és várt engem 10 hónapon keresztül még ha néha elbizonytalanodtunk is. Ahogy meghallom a csengő hangját mosolyogva indulok meg a bejárati ajtó felé.

- Szia – köszön rám mosolyogva Adél, ahogy ajtót nyitok neki.

- Szia. Kifáradtál? – kérdezem, ahogy beljebb sétálunk a házba.

- Kicsit, nem vészes. Inkább éhes vagyok.

- Én is éhes vagyok, csak a sütit ettem meg, amit csináltál. Találtam egy jónak mondott a kifőzdét innen nem messze. Elmegyünk?

- Mehetünk. Mit csináltál délelőtt?

- Semmit – nevetek fel röviden – 10 óra után keltem, utána kávéztam és megnéztem a kertet. Végül éttermet kerestem.

- Kipihented magad? – kérdezi.

- Igen, szerintem most már lassan átállok. Szóval hamarosan egészen használható leszek – mondom mosolyogva, majd közelebb húzom magamhoz, hogy végre rendesen köszöntsem.

- Ennek nagyon örülök – motyogja kissé zavartan a csókunk után.

- Elsétálunk enni? Jól esne egy kis séta vagy te eleget mentél ma? – kérdezem tőle miközben a pénztárcámat vágom zsebre.