Ne hazudj többé!

5.

Zora

Nagyon meglepődök, amikor ebéd után kapok egy üzenetet Adéltól, hogy találkozzunk ma a park azon részén, ahol elváltunk tegnap este. Azt hittem a józan eszére fog hallgatni és elzavar a bánatba, mert az este aztán nem írt vissza nekem. Én tényleg őszinte voltam vele, minden igaz volt, amit meséltem, csak éppen elhallgattam, hogy nem itthon élek. Miután elköszönök a nagynénéméktől apuékhoz sietek, hogy elkészüljek a délutáni találkozónkra. Kicsit furcsa számomra, hogy itt vendégeskedem, hiszen már több mint 10 éve nem élünk egy házban. Az iskolás éveimben is csak a nyár egy részét töltöttem velük, hiszen évközben bentlakásosba jártam, a szünidőkben meg táborokban vagy itthon voltam rokonoknál. Most meg kérdezgetnek hová megyek, kivel és mit csinálok, mikor érek haza. Tusolás után még maradt bő egy órám, így végigdőlök az ágyon és ismét a plafont kezdem bámulni. Nagyon nagyon akarom, hogy Adéllal működjön, de nem tudom miként tudnánk megoldani a kapcsolatot a távolság és időhiány miatt. A négy hetes itt-tartózkodásom alatt is csak egy-egy napunk lesz és tudom, hogy ez nagyon kevés. Utána nekem meg féléves misszióra kell mennem, amiről még nem is szóltam Adélnak. Több mint két éve nem volt komoly kapcsolatom, eddig csak amolyan lazább viszonyban voltam nőkkel. Együtt voltunk, de nem osztottam meg velük mindent, nem támaszkodtam rájuk, nem erőltettem magam a másikért, inkább csak úgy voltam. De Adéllal más a helyzet, ahogy megláttam őt az istállónál, akkor rögtön éreztem, , hogy ő kell nekem, hogy meg kell szerezzem. És ezt érzem a mai napig is, hogy nagyon sok mindent megtennék érte. Megfogott a nyugodt kisugárzása, az intellektusa, a gyönyörű mosolya és a finom mozdulatai, ahogy beleélve magyaráz valamit. Tetszik, hogy reálisan látja a világot és céltudatosan megy előre a saját erejéből, nem pedig másoktól várja a megoldást és segítséget. Nem okol senkit, ha valami rosszul sül el a napjában és nem bosszankodik órákig. Nem sokat voltunk együtt, de mégis sikerült pár dolgot kiismernem benne. Úgy érzem vele meg tudnám osztani az életem minden apró részét és el tudom képzelni a jövőnket. Régen volt ilyen, hogy ennyire belehabarodtam egy nőbe, így az elején, szinte a semmiből. Felkelek az ágyból és sietve indulok a találkozó helyünk felé, pedig még rengeteg időm van, csak ott akarok lenni időben. Az egyik pad hátuljának támaszkodva várom, hogy Adél megérkezzen. Görcsösen piszkálom a körmöm melletti bőrt és érzem, hogy sikeresen feltéptem nem is egy helyen. Zsebkendővel letörlöm a kiserkenő vért, majd ahogy elmúlik, akkor másik ujjamat kezdtem piszkálni. Nagyon rossz szokásom ez, de nem tudok róla leszokni. Sokszor 10 ujjamból 8 sebes, mert nem tudom megállni.

- Szia – riadok fel Adél hangjára közvetlenül előlem.

- Szia – egyenesedek ki és gyorsan a zsebembe süllyesztem a véres zsebkendőt.

- Ideges vagy? – bök a fejével a kezemre.

- Inkább izgulok – húzom el a számat és fürkészve nézem őt. Láthatóan vacillál, hogy mit tegyen velem, elküldjön és soha többé szóba ne álljon velem. Vagy adjon még egy esélyt. Úgy látszik bizonytalan velem kapcsolatban, ami akár felém is billenhet, ha ügyes vagyok.

- Értem.

- Menjünk valamerre, sétáljunk vagy maradjunk?

- Üljünk le, egész nap talpon voltam. Elfáradtam.

- Persze, oké – bólintok rá egyből, majd helyet foglalunk a padon.

- Sokat gondolkodtam rajtad meg ezen az egész helyzeten – kezd bele rögtön a közepébe.

- És mire jutottál?

- Semmire – nevet fel félig jókedvűen, félig pedig kétségbeesetten – Lehet csak én gondolom túl, de elég hamar megtaláltuk a közös hangot és elég sok mindenben egyezünk.