Ne hazudj többé!

28

Adél

Nagyon nehéz Zorával, amikor mélyen van, mint most is. Úgy gondolom a támadáson hamarabb túltette volna magát, ha a családja nem piszkálja munkahely-váltással. Ezen az sem segített, hogy az édesapja beszervezte valami felvételi meghallgatásra vagy mire egy zenekarhoz. Zorának ehhez nem fűlik a foga, nem akar zenélni, de mivel nem akar csalódást okozni az apjának így eljár vele gyakorolni. De én látom rajta, hogy szenved. Napközben még ellézeng otthon, olvasgat és tévézik, de ahogy a próbáról hazaér nagyon elkomorodik és mélabús lesz. Kivonul a kertbe vagy a másik szobába zárkózik és nem lehet onnan kirángatni sehogy sem. Nem érzi kellően felkészültnek és tehetségesnek magát, pedig Dana és az édesapja szerint is megvan benne az a plusz, ami jóvá teheti őt. Az igazat megvallva én sem akarom, hogy zenéljen, elég sok történetet hallottam én tőle próbák és koncertek utáni partikról és dorbézolásokról. Nem akarom, hogy egy gyenge pillanatában más karjaiban kössön ki vagy valaki sutyorogjon a fülébe. Próbálok bele lelket önteni és biztatni, programokat kitalálni, amik feldobják, de mind zsákutca. Pár napja visszament dolgozni, ami kicsit javított a helyzeten, de még mindig eléggé magába roskadt a nap végére. Márti is folyamatosan piszkál engem, hogy hassak a lányára és beszéljem rá a munkaváltásra. Nem osztom meg vele a véleményemet, hogy én is ezt akarnám, de Zora hajthatatlan, ezért inkább csak azt mondom, hogy majd beszélek vele. Nagyon sűrű és fárasztó napom van, alig várom, hogy végre otthon legyek és befeküdjek Zora mellé. Szinte csoszogva megyek be a házba, majd terülök végig a kanapén. Kezembe veszem a telefonom és felhívom a páromat, hogy merre van, mert már régen itthon kéne lennie.

- Szia – hallom meg a hangját a bejárat felől, mire bontom a hívást.

- Szia. Nappali – kiáltok vissza.

- Hosszú nap? – néz végig rajtam Zora csodálkozva, ahogy meglát a kanapén szétfolyva.

- Nagyon. Merre voltál?

- Próbálni – húzza el a száját szemforgatva, majd ő is kiterül a kanapé másik felén.

- Hogy ment?

- Tűrhetően, de érződik, hogy kihagytam jópár évet. Nem tudom – dünnyögi halkan közben arcát dörzsöli.

- Ha nincs kedved hozzá Zora akkor miért nem mondod meg apudnak? – tornázom ülésbe magam és kérdőn nézek rá, de ő csak a vállát vonogatja.

- Nem olyan egyszerű az, apu... Apu nagyot csalódna, ha nem mennék el. De ha elmegyek és látja, hogy nem illek oda és béna vagyok, akkor talán végre békén hagy.

- Ezzel az egész tervvel csak az a baj, hogy nem leszel béna. Hallottalak játszani és Dana is azt mondta, hogy ügyes vagy. Akkor mi lesz?

- Nem tudom, majd elszúrom a felvételit.

- Az sem lesz jó, mert túl lelkiismeretes vagy és maximális erőbedobással és tudással fogsz játszani ott.

- Nem tudom Adél, tényleg. Elegem van mindenből, semmi kedvem az egészhez – mondja, majd felpattan mellőlem és kivonul a teraszra. Visszahanyatlok, mert tudom jól, hogy teljesen felesleges kimennem hozzá, nem fog egy szót sem szólni. Tanácstalan vagyok Zorával kapcsolatban, nem tudom mit tegyek még, amivel segíthetnék neki. Sem a beszélgetés, sem a programok, sem pedig az „érzelmi kényeztetés" nem használ nála. Fáj őt így látnom és rossz érzéssel tölt el, hogy tehetetlen vagyok. Legszívesebben elzárnám a családjától, de ezt nem tehetem meg. Hosszú percekig nézem, ahogy Zora üres tekintettel mered a kert végébe, miközben szokásához híven kaparja a bőrt a körme mellett. Nagyon furcsán viselkedik három-négy napja, de nem tudom miért, hogy mi van a háttérben, de nagyon nem tetszik. Letörlöm a könnyeimet, majd összeszedem magam és valami vacsora után nézek.