Ne hazudj többé!

23.

Adél

Mivel a költözködés keresztülhúzta a számításainkat, így kénytelenek vagyunk lemondani a nyaralást és egy későbbi időpontra csúsztatni. Amennyire csak az időnk engedni átpakoljuk a cuccaimat Zorához és elrendezkedünk. A bútorok nagy részét meghirdettem és szerencsére a nagyjára akadt is vevőm, amire nem azt otthagyom. Dana és Tamás mindenben segít nekünk, ami nagyon jó érzés. Még soha senki nem tett ennyit értem és a párkapcsolatomért. A saját szüleim rögtön kitagadtak, amint bemutattam nekik az akkori barátnőmet és azóta sem békültünk ki. Pedig megpróbáltam felvenni velük a kapcsolatot pár éve, de falakba ütköztem, azóta nem is keresem őket, ahogy ők sem engem. Ellenben Zora szülei nagyon támogatóak, ami kettőnket illeti legalábbis. Tegnap este például az édesapjáék vacsorát hoztak nekünk, amikor későig csomagoltunk a lakásomon, valamint kaptunk egy komódot a hálóba a cuccaimnak. Dana nagyon aranyos nő, mondta, hogy bármikor hívhatom míg Zora kint van és segítségre vagy társaságra lenne szükségem. Márti is át szeretne jönni hozzánk, ahogy ő fogalmaz átadhassa a házavató ajándékát, valamint, hogy elbúcsúzzon Zorától. Látom a páromon, hogy erre ő még nincs felkészülve és nem akarja ezt az egészet. Az igazat megvallva én sem szeretném, hogy átjöjjenek, így finoman elutasítom. Örülök annak, hogy Zora „csak" 4 napig szenvedett a múltkori eset miatt. Nem akarom elrontani az utolsó itthon töltött napjait, úgy gondolom nem lenne szerencsés, ha összeomlott állapotban utazna ki Afganisztánba. Most meg olyan lelkesen pakolja a cuccaimat a most már közös házunkba, hogy öröm ránézni és mérhetetlen boldogsággal tölt el. Az elején nem is reménykedtem, hogy ez valaha is bekövetkezik, majd ahogy Zora hazaköltözött egyre többször merült fel bennem, hogy előbb-utóbb együtt fogunk élni. Miután végzünk a könyveim és egyetemi jegyzeteim elpakolásában, akkor az üres dobozokkal a melléképület felé igyekszünk. Még van pár apróság a régi lakásomban, amiket el akarok hozni, így erre még jók lesznek ezek ládák. De ezekkel nem akarok most időt fecsérelni, ráérek vele akkor, amikor Zora már nem lesz itthon. 

- Várj, nehéz kinyitni ezt a vackot – szól Zora, ahogy látja a kínlódásomat. Ledobja a kezéből a dobozok és nekifeszül a nehéz vasajtónak – Nem is értem a nagyszüleim miért ilyet rakattak ide. Mit őrizhettek itt? Aranyrögöket? Festményeket? Méregdrága ékszereket?

- Az is lehet, vagy holttesteket. Itt darabolták fel és aprították fel a testrészeket, amit aztán jól besóztak és később elástak a kert végében a diófa alatt – kontrázok rá, mire Zora döbbenten tátott szájjal néz rám.

- De morbid vagy – nevet fel a sokk után és kinyitja előttem az ajtót – Ilyen vastag, nehéz ajtót még sehol sem láttam. Pedig megfordultam pár laktanyában és fegyverraktárban. Hazajövök akkor szerintem cseréltessük le és ezt meg ha leadjuk a mélybe, akkor az árából elmehetünk nyaralni egy hónapra.

- Jó súlyban van az biztos, bár engem a nyikorgó hangja jobban zavar. Mintha valami horrorfilmben lennénk.

- Hát ahogy felfestetted a darabalós képet a nagyszüleimről, most meg ez a nyikorgó hang, tuti estére semmit nem alszom – dobja be a küszöbről a dobozokat a helyiség mélyére – Meg tuti nem megyek be oda, félek, hogy mit hallucinálnék be oda.

- Mikor lettél ilyen betoji? – kérdezem nevetve, mire két lépéssel előttem terem és magához szorítva csikizni kezdi az oldalam.

- Vond vissza – kiáltja túlharsongva a nevetésem.

- Soha – válaszolom a kezei között tekeregve.

- Akkor véged – harap a nyakamba, mire összecsuklik a térdem és halkan felszisszenek. Az a szerencsém, hogy Zora erősen tart, mert biztosan már a földön feküdnék.