Ne hazudj többé!

20.

Zora

Nagyon jól alakulnak a dolgaink Adéllal, rengeteg időt töltünk együtt és mindig nagyon jól érezzük magunkat. Múlt héten elkísért apuékhoz a családi ebédre, így végre be tudtam mutatni őt a családomnak. Adél az elején kicsit izgult, de annyira szívélyesen fogadták őt, hogy hamar felengedett. Csak késő este mentünk haza tőlük, addig beszélgettünk. Apuéknak nagyon szimpatikus Adél, egyből megkedvelték és örülnek neki, hogy majd három év után újra van valaki mellettem. Még késő este küld egy üzenetet, amiben újra leírja, hogy örül, hogy boldognak lát engem.

Már úton vagyunk hazafelé a sereggel az egy hónapos külföldi kiképzésről, minden évben kétszer kötelezően részt kell venni egy ilyen megmozduláson. Adél nagyon nem örült neki, hogy hetekig nem találkozunk. Elég volt nekünk ez a 10 hónap távkapcsolat. Duzzogva segített nekem csomagolni és könnyes szemmel búcsúzott tőlem. Igaz, hogy mindennap beszéltünk telefonon, de az nem ugyanolyan, mintha egymás mellett aludnánk el. Késő este van, Adél már lefeküdt aludni, úgy beszéltük meg hogy reggel majd felém fordul munka előtt és együtt reggelizünk. Alig bírom nyitva tartani a szemem, amikor megáll a busz a bázison. Miután összeszedem az utazómat a busz aljából és elköszönök a kollégáimtól a parkoló felé indulok. Azonban kiérve megtorpanok, ahogy meglátom Adélt a kocsimnak támaszkodva. Mosolyogva löki el magát és indul meg felém.

- Szia Idegen – köszön nekem boldogan elém állva.

- Szia – ölelem szorosan magamhoz – Azt hittem alszol, azt írtad lefeküdtél aludni.

- Hazudtam, meg akartalak lepni. Nem bírtam volna reggelig várni – suttogja a fülembe, mire kellemes borzongás fut végig rajtam.

- Köszönöm, nagyon jól esik, hogy kijöttél. Nagyon nagyon sokat jelet nekem.

- Ez csak természetes, nagyon hiányoztál. Hosszú volt ez az egy hónap.

- Te is hiányoztál nekem. Menjünk haza, ugyan a katonaság nem szól érte, de azért nem szabad mutogatni magunkat – lépek kicsit hátrébb tőle.

- Értem, persze. Vezetek én, te nagyon fáradnak látszol.

- Az jó lesz – ejtem a kezébe a kocsikulcsomat. Bedobom az utazómat a csomagtartóban, majd helyet foglalok az anyósülésen. Annyira jól esik, hogy Adél kijött elém, el is felejtettem milyen csodálatos érzés az, hogy valaki törődik velem és figyel rám.

- Holnap ráérek, csak 10 órára kell bemennem dolgozni, szóval tudunk reggel kicsit lustálkodni.

- Mibe került ez neked? – nézek rá sandán.

- Mondtam Mártinak, hogy régen láttalak és hiányollak, amit érzékelt ő is. Meg szombaton jön hozzám, mert talált egy online kurzust, ahol bemutatnak egy újfajta műtéti eljárást a kutyáknál, ha lenyelnek valamit, amit nem kéne. Angol nyelven lesz és akkor így ketten együtt megértjük és meg tudjuk beszélni. Két órás lesz csak. De annyit kért, hogy legyen nálam és hogy reméli te is ott leszel.

- Tehát nyomatékosan reméli, hogy ott tartasz?

- Olyasmi – von vállat – De te döntöd el, hogy maradsz vagy elmész mikor jön. Nem erőltetem. Csak akartam, hogy tudd és tudj választani a lehetőségek közül.

- Jól van, köszönöm. Szombaton egyébként éjszakás vagyok, már beosztottak.

- Oh azt hittem kapsz vagy egy hét pihenőt – pillant rám röviden, majd utána újra az útra koncentrál.