Ne hazudj többé!

44.

Zora

Az igazat megvallva semmi kedvem ehhez a segélyszállítós munkához, de meg kell csinálnom. Ezért műszakom után még további tájékoztatókon veszek részt, hogy megtudjam a részleteket. Órákon keresztül ecsetelik nekünk az útvonalat, majd a pót és a menekülési útvonalat. Részletes leírást kapunk arról kinek mit kell vinnünk, milyen információkat oszthatunk meg az átvevővel. Valamit mi a teendő ha gerillák állják utunkat és követelik a csomagot. Én ezeket már mind tudom, hiszen kint a képzés része volt, de mégis figyelmesen hallgatom és jegyzetelem az előadást, miközben szívem szerint otthon feküdnék az ágyba. Nagyon sokféle képzésre, misszióra és munkára küldtek már ki Amerikába és itt is, amik közül sok nem tetszett, de mégis helyt álltam és nagyon jól teljesítettem. De ez a munka most valahogy nem tetszik és nem bírom rávenni magam, hogy meglássam benne a lehetőséget. Sőt, inkább büntetésnek fogom fel, miközben ide csak azokat küldik, akik már bőven letettek az asztalra és felmutattak nem keveset a katonai szolgálatuk alatt. Adél teljesen ki van bukva, mióta közöltem vele az utazásomat. Haragszik rám, haragszik a seregre és haragszik mindenkire, aki csak rólam kérdez. Szegény Kingát is leteremtette egyik este, amikor felőlem érdeklődött, hogy mikor érek haza. Anyu szinte már alig jár hozzánk, amit én személy szerint nem bánok, de a húgomat azért megviseli. De még mindig nem kért meg, hogy üljünk le beszélgetni, amire amúgy én még mindig nem vagyok felkészülve. Mégis mit mondjak egy 18 éves lánynak, akit elhagyott az anyja?! Azt sem tudom nekem mit mondott apu anno, mikor velem történt ez meg. Annyira emlékszem, hogy nyugtatott és biztosított róla, hogy ő maximálisan helyt fog állni mindkét szerepkörben. Aminek bentlakásos iskola lett a vége. De aztán szerencsére jött Dana és vele helyreállt a családi kép a fejemben. Ő törődött velem, hajtott, ha arra volt szükségem és meghallgatott, ha magam alatt voltam. Nagyon szoros viszony alakult ki közöttünk, amit a mai napig meg is tartunk. Szoktunk kettesben menni vacsorázni és majdnem mindennap beszélünk telefonon. Ő teljes mértékben a saját lányának tekint és kiáll mellettem bármi hülyeséget is teszek. Dananak sosem volt kérdéses, hogy elfogadjon-e, neki valahogy zsigerből jött az anyaszerep. Megküzdött ugyan a bizalmamért az elején, de utána ő lett a legfontosabb személy az életemben apu mellett. Ezzel ellentétben anyu meg hárította a velem kapcsolatos problémákat és nem vett rólam tudomást évekig. Én legalábbis ezt éreztem, az évi 2-3 alkalommal való megkeresésével.

Négy nap múlva indulunk ki és a többiek úgy gondolták, hogy jó lenne csapatépítő tréning címszóval egy bulizást, iszogatást tartani. Nem sok kedvem van menni, de Adél rábeszélt, hogy rám fér a kikapcsolódás, menjek nyugodtan. Amúgy ő meg tanulni akar és én meg csak hátráltatom benne. Így most itt ülünk egy bárban és iszogatunk a kollégákkal. Nem csak azok vannak itt, akik kimennek erre az egy hónapos körtúrára, hanem más katonák is. Örülök, hogy Adél elzavart, mert nagyon jó a hangulat és végre kicsit elterelődik a figyelmem az otthoni drámákról. Több régi csapattársammal is koccintunk egyet és mélyedünk bele a bulizásba. Valóban szükségem volt már egy kis leeresztésre. Annyira nem volt hangulatom mostanában bulizni, hogy sehogy sem sikerült senkinek rávennie. Egyszer egy simítást érzek a derekamon, mire elmosolyodom. Adél mondta, hogy ha lesz ereje és időben végez, akkor utánam jön. Megfordulva azonban Hajnival találom szembe magam, mire egy halk oh csúszik ki a számon.

- Azért ennyire ne örülj nekem Zora. Régebben ez nem így volt – mondja nevetve, ahogy meglátja az elképedt arcomat.

- Most is örülök neked, csak Adélt vártam – válaszolok mosolyogva és röviden magamhoz ölelem.

- Jön?

- Kérdéses, de szerintem inkább tanul. Mostanában nem sok ideje jutott rá. Iszol velem valamit?