Ne hazudj többé!

13.

Zora

Kedden lejelentkezem az itten bázison, aláírom a papírokat, elmegyek a tisztiorvoshoz, felveszem az egyenruha-garnitúrámat, majd utána a leendő kollégámmal Rolival elmegyünk kávézni egyet. Beavat az itteni dolgokba, kit kell kerüljek és kiben bízhatok meg. Felajánlja, hogy később még átveszi velem a formai követelményeket, amiket itthon elvárnak a katonaságnál, hiszen itthon magasabb ez a fajta elvárás. A miértjét nem értem, de elfogadom. Csütörtökön megérkeznek a rendelt bútorok, amiket a szállítókkal be is cipeltetek a helyére. Igaza volt Dananak, ezek sokkal jobban mutatnak, mint amikre elsőre ráböktem. Küldök egy fotót Adélnak, hogy most már van ágyam, így estére átjöhetne kipróbálni, felavatni. Válaszként kapok egy perverz kifejezést, valamint egy várható időpontot az érkezésére. Eddig minden egyes szabad percünket együtt töltöttük és minden nagyon jól alakul. Sokat beszélgetünk és igyekszünk különféle programokat kitalálni, elvégre így ismerjük meg igazán egymást. Sok közös van bennünk, de ugyanúgy nagyon sok mindenben különbözünk is és szerintem ez így a jó. Megérte a 10 hónapot „végigszenvedni", Adél mellett megtaláltam a helyemet. Úgy érzem ő az a valaki, aki kell nekem és aki mellett le tudnám élni az életemet. Otthon a tévé előtt feküdve nem tudhatunk meg a másikról semmit, sem pedig azt hogy illünk-e egymáshoz. Megállok a dobozok mellett, de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy nekikezdjek. Utálok csomagolni, utálok rendezkedni, utálok pakolni. A fürdőszobai cuccok nagy részét a helyére teszem, a ruháim és egyéb kacatjaim ráérnek. A napjaim nagy részén úgyis egyenruhát kell hordjak, azok meg elő vannak készítve. Erőt próbálok venni magamon, hogy tovább rendezkedjek, de helyette inkább bedőlök a kanapéra és a tévét kapcsolgatom, miközben a kint maradt barátaimmal beszélgetek. Még a búcsúbulin megígérték nekem, hogy kijönnek majd meglátogatni, amint elhelyezkedtem és elkezdtem a munkát. Bő egy hetet szeretnének itt tölteni és mindent látni akarnak. Fejben már kezdem összerakni a programunkat, pedig még időpontot sem sikerült egyeztetnünk. Nehéz összehozni, hogy mindenki pont szabadságon legyen, de dolgozunk az ügyön. Az biztos, hogy én egy darabig nem mehetek pihenőre, sok tanulnivalóm van még és még nem a végleges helyemen vagyok.

- Szia –riadok fel Adél hangjára, mire a szobaajtó felé kapom a fejem.

- Szia. Nagyon halk vagy – pattanok fel a helyemről és egy gyors csókot nyomok az ajkaira – Elbambultam.

- Láttam. Nagyon jók lettek a bútorok – néz végig mosolyogva a szekrénysoron és a kanapén.

- Gyere nézd meg a hálót – fogom meg a kezét és a szoba felé húzom őt – Végre van ágyunk, éjjeliszekrényünk és még itt is van szekrény. Életemben nem volt ennyi bútorom, szerintem nem is tudom mivel telerakni.

- Talán meg kéne próbálnod elkezdeni kicsomagolni – nyújt rám nyelvet, mire az ágyra lököm őt és rögtön rátelepszem. Követelőzőn csókolom meg, miközben már a pulcsija cipzárját húzom le, de megfogja a kezem, amint az övéhez érek.

- Még le kell tusoljak, nehéz napom volt – suttogja az ajkaimra – De utána folytatjuk.

- Akkor hajrá, társulhatok? – gördülök le róla.

- Igen, nyugodtan – mosolyog rám lágyan, majd felkel mellőlem és a fürdőbe indul. Mivel ma mostam, ezért előbb a másik szobába indulok tiszta törölközőért. Kapkodva szabadulok meg a ruháimtól, majd lépek be Adél mögé a zuhanyzóba. Lágyan simítok végig meztelen hátán, majd előrecsúsztatom a kezem és szorosan magamhoz húzom őt.

- Még sosem tusoltunk együtt.

- Eddig nem volt rá lehetőségünk, de most már lesz – fordul meg az ölelésemben.