Ne hazudj többé!

25.

Adél

Ma nagyon laza nap van, amin csodálkozunk is, de most jól esik ez a könnyed munkatempót. Ellátok két macskát és 4 kutyát, majd utána üres szakasz következik, így inkább feltöltögetem a hiányos polcrészeket kötszerrel és gyógyszerrel. Asszisztálok Mártinak egy műtétnél és még arra is van időm, hogy kényelmesen megkávézzunk a kollégákkal. Úgy tervezem, hogy estére elszaladok Andihoz beszélgetni egy kicsit. Napok óta nyaggat, hogy látogassam meg, de mindig olyan fáradt voltam és nem volt erőm hozzá. Pedig ő segít túllendíteni a mélypontokon, amikor magam alatt vagyok, hogy Zora nincs itthon, mellettem. Moziba és kiállításokra rángat el, hogy ezzel próbálja elterelni a figyelmemet. Hajni éppen egy új cukrászdáról mesél, ahol a szokásos süti mellett még palacsintát és gofrit is lehet rendelni. Ez biztos nagyon tetszene Zorának, így elkérem a címet. Pont a telefonomba mentem el a sütizős helyet, amikor csörögni kezd és rögtön boldogan mosolyodom el, ahogy a kijelzőn megjelenik Zora neve. Négy napja nem tudunk beszélni, már nagyon aggódtam miatta.

- Zora az – mutatom Márti felé a telefonom – Felveszem, jó?

- Persze, nyugodtan. Üdvözlöm – mondja mosolyogva és int a fejével, hogy nyugodtan használjam az irodáját. Sietve megyek be a kis helyiségbe és amint becsukom magam mögött az ajtót fogadom is a hívást.

- Szia Zora – köszönök mosolyogva – Nagyon hiányoltalak már.

- Szia – hallom meg a mélabús hangját és rögtön összeugrik a gyomrom, hogy biztos valami történt.

- Mi a baj? Hallom a hangodon. Jól vagy? – faggatom rögtön.

- Nagyjából – mondja, majd megköszörüli a torkát – Holnap hazamegyek.

- Hogy-hogy? Miért? Mi történt? Még van két heted, nem?

- De, csak... - sóhajt egy nagyot és szinte látom magam előtt, hogy harapja a száját.

- Mi történt Zora? – kérdezem elcsukló hangon.

- Jól vagyok, nincs semmi baj. Tegnap, ahogy járőrözni voltunk, akkor bementünk egy épületbe, ami elméletileg üres volt. Nem volt az, valami kisebb bázisa volt a terroristáknak. Egy kollégám meghalt, egy meg súlyosan megsérült. Mi csak azért mentünk be, mert oda szervezték a jótékonysági gyűjtést. Oda akarták gyűjteni az adományokat. Csak le kellett ellenőriznünk.

- És te? Te nem sérültél meg?

- Én... - akad el a mondandójában. Az ujjaimat tördelve várom, hogy újra megszólaljon – Jól vagyok. Ahogy befordultam az egyik helyiségbe, akkor szembetaláltam magam eggyel, szinte gyerek volt. 16 éves, ha lehetett Adél. Ő számított ránk és rögtön lelőtt. Arra sem volt időm, hogy felkapjam a fegyverem, ő már úgy várt rám, hogy célnak tartott.

- Zora – ejtem ki sírva a nevét.

- A mellényt találta el, jól vagyok. Az egyik meg súrolta a felkaromat, de nem vészes. Nem számítottunk rá, váratlan volt. Nem is lehettek volna ott, akkor nem úgy megyünk be. Persze, mindig felkészültek vagyunk itt kint, de délelőtt még nem voltak ott. Meg egy jótékonysági épület, nem is értem – meséli és kihallatszik a hangján, hogy nagyon megviselte az eset. Többször elcsuklik a hangja és sokszor nagyot nyel, hogy így próbálja meg elnyomni a sírását– Voltam már nem egyszer tűzharcban, de ez más volt. Itt ő... csak rám szegezte és lőtt. Én láttam őt, nagyon közelről. Rémes volt, még most is az. Én...

- Sajnálom Zora, én nem tudom mit mondhatnék – nyögöm ki nagy nehezen, ahogy sikerül valamennyire abbahagynom a sírást.

- Nem kell semmit sem mondanod, csak muszáj voltam elmondani valakinek.