Ne hazudj többé!

35.

Adél

Napokig vacillálok magamban, hogy mi tévő legyek, végül aztán meghozom a végső döntést. Felhívom az állatmentősöktől Attilát, aki behozta a kiskutyát és elindítom a folyamatot, hogy majd mi örökbe fogadjuk a kiskutyát. Túl van az életveszélyen, kezd erősödni, szóval minden jól alakul körülötte. Amikor Mártinak elmondom a döntésemet csak mosolyogva bólint rá és mondja, hogy ő bizony tudta, hogy ennek ez lesz a vége. Látta milyen odaadással gondoskodok a kutyáról, ezért ő már végzett rajta ételallergia vizsgálatot. Szegényke szinte mindenre allergiás, így ilyen hipoallergén tápot kell kapnia. Lebeszélem az egyik kutyakozmetikus kapcsolatunkkal, hogy majd elvisszük hozzá egy kis ápolásra. Munka után magamhoz veszem a kiskutyát, valamint a cuccait, amit már 3 napja megrendeltem és hazafelé indulok. Zora már otthon van és most 2 napot nem is megy dolgozni. Igazából nem tudom meghatározni, hogy miért is döntöttem így. Kicsit bennem van, hogy lelkiismeret-furdalásom van, mert leszóltam múltkor, egy kicsit azért mert ezzel talán rábírom, hogy többet legyen otthon és egy kicsit azért, mert tényleg megérdemli és jó gazdája lesz. Nehéz munkája van, ami sokszor kifacsarja őt és kell neki valami plusz boldogság. Bekanyarodva az udvarra leparkolok mögé és magamhoz veszem a kiskutyát. Zora éppen a kocsiját takarítja, teljesen bele van mélyedve, így igazi meglepetés lesz neki.

- Szia – köszönök rá.

- Szia – mondja hátra sem fordulva hozzám – Hamar végeztél.

- Igen, Márti elengedett. Figyelj csak, hoztam neked valamit.

- Mit? – kérdezi és végre kimászik a kocsiból. Döbbenten néz rám, majd a kiskutyára, végül aztán boldogan mosolyodik el – Ő?

- Ő most már a tiéd – nyomom a kezébe a kutyát.

- Komolyan? – húzza fel kérdőn a szemöldökét és magához öleli Mollyt, aztán letelepszik vele a földre – Hogy-hogy? Azt mondtad nem lehet kutya.

- Meggondoltam magam – ülök le melléjük – Nagyon sajnálom a múltkorit, nagyon kemény voltam veled. Nem kellett volna. Ne haragudj. Csak nehéz napok vannak mögöttem és rajtad töltöttem ki. Nem kellett volna.

- Akkor ő amolyan kárpótlás? – pillant rám, majd utána újra a kutyával foglalkozik. Tetőtől-talpig alaposan megvizsgálja és végiggyurmázza a kölyköt.

- Nem teljesen, részben – ismerem be a számat húzva.

- Azt hittem, azért kapom, mert sok mindenről elfeledkeztél.

- Miről feledkeztem el? – nézek rá döbbenten, de ő nem figyel, ezért finoman megbököm a combját.

- Megígérted, hogy kedden eljössz velem a dokihoz és utána vacsorázunk egyet. Elfelejtetted – mondja a szemembe, mire összepréselem a számat. Valóban, arról nagyon elfeledkeztem. Ő pedig képes volt elhallgatni előlem már két teljes napja.

- Basszus. Minden rendben volt? Miért nem hívtál?

- Hívtalak, de leráztál, hogy dolgozol. Minden rendben, nincs változás. Jól vagyok. Emellett elfelejtetted az összeköltözésünk évfordulóját és elfelejtettél egyszer értem jönni a munkába, amikor nálad volt a kocsim.

- Ne haragudj, rémes vagyok – nézek rá szenvedve, mire ő csak megrántja a vállát egy szájhúzás kíséretében – Tényleg sajnálom Zora, jobban figyelek majd. Csak sok a munka meg a suli együtt, de lassan végzek.

- Aztán kezded az újabbat.

- Megbeszéltük, hogy... - dörzsölöm meg fáradtan az arcomat.