Ne hazudj többé!

30.

Egy hosszabb szünet után egy kicsit terjedelmesebb rész :)

Zora

Nem vagyok kész az előttem álló nagy beszélgetésre apuval, de Adél nem hagy más választást, folyamatosan sulykolja belém, hogy a saját utamat kell járnom. Kicsit rákényszerítve érzem magam, de abban igaza van, hogy ez így nem mehet tovább. Eddig könnyen voltam, mert alig éltünk együtt apuval és Danaval, aztán meg más földrészre kerültünk. Nem láttak bele az életembe és nem tudtak belefolyni sem. Apu és anyu egyaránt most akarja bepótolni az elvesztegetett éveket, nem veszik észre, hogy már felnőttem. Én sem viselkedem felnőtthöz mérten, hiszen nem ültettem le őket és nem mondtam el, hogy ez így nekem jó. Hanem csak kerülgettem őket, meg dacoltam, mint egy gyerek. Tegnap este nem sokat aludtam, végig az előttem álló beszélgetésen agyaltam. Reggelre szépen összeállított monológom volt reményeim szerint elő is tudok adni. Adél aggódva figyel engem, ahogy a kávét próbálom felkészíteni, de eredménytelenül, ezért káromkodva dobom a mosogatóba a szűrőt és vonulok ki a teraszra. Apuék reggeli után nemsokkal már csöngetnek is az ajtónkon, mielőtt Adél beengedné őket még bátorítóan rám mosolyog. A kezemet már nem hordom felkötve, mert csak mindenben korlátozva érzem magam.

- Ahj kislányom, miért nem tudtál vigyázni magadra? – kérdezi Dana ahogy szorosan magához ölel – Nagyon fáj?

- Nem vészes, csak nehezen mozog – mutatom fel a kék-zöld színben pompázó kezemet.

- Pedig elég csúnya – simít végig rajta óvatosan.

- Szia Zora – lép elém apu és is megölel, csak rövidebben mint Dana. Az arcára pillantva látom, hogy mérges és csalódott miattam. Már ennyitől irányba száll a bátorságom, hiszen nem akarom, hogy még rosszabbul érezze magát és még jobban elkeseríteni. Lehet nem ez a megfelelő alkalom a nagy beismerésre.

- Dana, gyere segíts nekem kávét főzni meg üdítőt tölteni, míg Zoráék beszélgetnek – szól közbe Adél.

- Persze – vágja rá Dana és sietve a konyha felé indul a párommal együtt. Én is indulnék utánuk, de Adél szigorú tekintete megállásra kényszerít, nem enged meghátrálni.

- Gyere beljebb – fordulok a nappali felé és ott elhelyezkedem a fotelbe, míg apu a kanapén foglal helyet.

- Mikorra gyógyul meg a kezed? – kérdezi apu.

- Három-négy hét, azt mondták. De tudom mozgatni, nincs gond vele.

- Akkor megint táppénzen vagy?

- Nem, tudok így dolgozni, nem zavar a munkában – mondom, mire kérdőn vonja fel a szemöldökét. Mielőtt tovább faggatna inkább kinyögöm, hogy mit akarok – Apu figyelj csak.

- Mondd. Kérjek másik időpontot neked a zenekarhoz? Lehet meg tudom oldani. Vártak téged a meghallgatásra, számítottak rád. Odaillenél.

- Nem, nem kell kérj. Sőt, sehova máshová. Én nem akarok hivatásszerűen zenélni. Én azt már úgy nem élvezem, amikor csak kedvtelésből zongoráztunk, az jobb volt. Nem akarok zenével foglalkozni.

- De miért nem? Tehetséges vagy! Ezt kár lenne elvesztegetni kislányom. A zenélés sokkal jobban a te világod, mint a sereg, a katonaság. Ilyen...

- Nem apu! – vágok a szavába, mielőtt tovább folytatná a munkám pocskondiázást – Régen volt a zene az életem, de az már elmúlt. Érződik az, hogy évekig nem foglalkoztam vele. Én azt anno abbahagytam. Lassan 20 éve a katonaság teszi ki az életemet. A bentlakásos sulik, majd a szerződéses katonaság. Nekem ez az életem és nagyon szeretem. És ebben is jó vagyok.