Ne hazudj többé!

29.

Adél

-       Zora! Ne! – kiáltok rá, de ekkor már késő. Másodpercekig döbbenten nézem őt, hogy ezt tette. Lesokkolva állok az üvegszilánkok között és tátott szájjal bámulom Zorát. A döbbenettől hosszú másodpercekig mozdulni sem bírok, csak nézem őt és nem értem hogyan is tehette ezt. Futva megyek oda hozzá, de ő már a földön térdelve összegörnyedve szenved.

-       Ah basszus – nyögi ki a könnyeit nyelve. Remeg a keze és kapkodja a levegőt, mert iszonyúan fájhat neki.

-       Mutasd, kérlek – térdelek le mellé és a kezéért nyúlok – Be kell mennünk a kórházba, lehet eltört.

-       Jó, lehet – bólint rá.

-       Menjünk, gyere – húzom fel a földről. A derekára csúsztatom a kezem és finoman, magam előtt tolva indulunk meg a ház felé. Míg Zora tusol, addig összeseprem a törött poharakat, majd míg ő öltözik, addig én is megfürdök. Kapkodva veszem magamra a ruháimat, hogy minél hamarabb a kórházba menjünk. Út közben Zora feszülten morzsolgatja a nadrágját és fel-lemozgatja a lábát. De mégis azt érzem rajta, hogy valamivel nyugodtabb, mint az elmúlt napokban. Ezzel a tettével kioffolta a lehetőségét, hogy a zenekarba felvételt nyerjen. De gondolom ez volt a célja. Ezért volt furcsa már napok óta, ezt tervezhette már negy ideje, hogy tönkreteszi a kezét. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni a látottakat. A kórházba szerencsére nem kell sokat várnunk, mert alig pár ember van előttünk, így hamar sorra kerülünk. A röntgen után újra visszamegy az orvoshoz, aki felköti a kezét és valami sínszerűséget is ad neki. Törés nincs, csak erős zúzódás. Mielőtt hazaindulnánk a kórházban lévő patikában kiváltom a fájdalomcsillapítóját, mert otthon csak valami gyengébb van. A kocsiban ülve többször felé pillantok és mintha azt látnám rajta, hogy megkönnyebbült, már nem kapargatja a kezét és nincs befeszülve a testtartása sem. Hazaérve Zora rögtön a konyhába indul és valami édesség után kezd kutakodni.

-       Figyelj csak Zora – szólok neki és megtámaszkodom mellette a konyhapulton – Miért csináltad?

-       Mit? – néz rám ártatlanul.

-       A kezeddel.

-       Véletlen volt, baleset – von vállat – A huzat volt.

-       Nem baleset volt, nem az volt – állítom határozottan.

-       De igen. Van itthon valami keksz? – vált témát, mire a konyhaszekrény felső polcáról leveszek neki csomaggal.

-       Köszi – mosolyog rám és bevonul a nappaliba a szerzeményével. Még most is a szemem előtt lebeg ahogy Zora a nehéz vasajtót nézegeti és billegeti a két keze között, először az ugrott be, hogy biztos meg akarja végre olajozni, hogy ne nyikorogjon már többé. De azután ahelyett hogy ellépne az ajtótól erőből vágta rá a kezére a nehéz vasajtót. Biztos azt hitte, hogy nem látom őt, hogy még bent vagyok a konyhában. Fejemet rázva követem őt, mert ez nem akarom annyiban hagyni. Félelemre ad okot ez a tette, hogy vajon máskor is megteszi-e majd. Leülök elé a kis asztalra és várakozóan nézek rá, de ő teljesen el van merülve a keksze csomagolásában. Félkézzel nem boldogul vele, így átveszem és kibontva adom vissza neki.

-       Zora. Miért csináltad? Láttam az egészet, direkt rávágtad a kezedre.

-       Én... - kezd bele, de nem folytatja tovább. Látom, hogy a szemei megtelnek könnyel és a száját rágja. A szemem előtt omlik össze a másodpercek törtrésze alatt és kétségbeesetten néz rám. Előrehajolok és magamhoz ölelem, mire ő szorosan a vállamhoz préseli az arcát és sírni kezd. Összeszorul a szívem és mérhetetlen szomorúság uralkodik el rajtam, ahogy Zorán is ezt látom.