Ne hazudj többé!

48.

Adél

Reggel én már 7 órakor ébren vagyok és az oldalamra fordulva figyelem, ahogy Zora egyenletesen lélegzik mellettem. Tegnap még olyan semmilyen kedve és hangulata volt, nagyon be volt tompulva. De ez érthető hiszen alig pár napja tért magához és már itthon is van. Olyan kevés időnek érzem azt, amit a kórházban töltött az ébredés után, de ha minden vizsgálati eredménye jó, akkor nincs miért aggódnom. Biztos nem engedték volna haza, ha valami nem stimmel. Tegnap nem akartam faggatni és kérdésekkel letámadni, hiszen még annyira gyenge volt. Halkan mászok ki mellőle az ágyból és a konyhába vonulok. Kávét készítek fel és megterítek a reggelihez, majd várom, hogy Zora felkeljen. 8 óra után már Kinga is itthon van és türelmetlenül toporog, hogy miért alszik még mindig a testvére. Nehéz napja volt tegnap Zorának, kint még orvostól orvosig vitték, majd a hazaút is megterhelő volt neki. Előhalászom a táskájából az orvosi papírjai és próbálunk Kingával kiigazodni rajta. Szerencsénkre az egyik angolul van, így azzal könnyebben boldogulunk. Több opciót is felsorolnak, hogy mi miatt volt kómában. Egyik valószínűsíthető ok az altató orvosi hiba, hogy nem megfelelő szert adtak be neki az ébresztéshez. Tehát lehet emberi mulasztás miatt kellett több mint 3 hónapot rettegésben élünk és miatta volt Zora kómában. De lehetséges okként tűntetik fel a gyógyszerallergiát, a sokkhatást és teljes kimerültséget is, ami a túl sok missziónak tudnak be. Tehát fogalmuk sincs mi miatt maradt kómában Zora, csak tippelgetnek. Egy darabig emésztgetem az olvasottakat, de végül elengedem, hogy nem érdekel. Az a lényeg, hogy Zora végre itthon van és jól van. Csak ez számít most már, semmi más nem érdekel.

- Jó reggelt – köszön ránk Zora, ahogy a nappaliba sétál bőven 10 óra után. Közelebb lép hozzám és szorosan magához ölel.

- Szia. Kialudtad magad? – kérdezem tőle, ahogy a hátát simogatom.

- Nagyjából. Végre itthon vagyok és melletted – puszil a nyakamba, majd elenged. Kinga rögtön ott terem és ő is megöleli a testvérét.

- Hiányoztál, soha többé ne csinálj ilyet. Oké?

- Soha többé, ígérem – feleli mosolyogva. Kivonulunk a konyhába, ahol Zora csak pár falatot eszik ugyan, de ez is több mint a tegnapi vacsorája. Idő kell neki, mire teljesen visszarázódik a régi életébe. Reggeli után kiülünk a teraszra, mert Zora kutyázni akar és itt is tudunk beszélgetni. Végighallgatjuk Kinga beszámolóját az egyetemről és a kollégiumról, majd megígérteti a testvérével, hogy amint jobban lesz akkor meglátogatja őt. Próbáljuk őt kérdezgetni, faggatni a kinti dolgokról, de nem sokra emlékszik. Csak annyi van meg neki, hogy velünk beszél telefonon, majd hogy belöki a kollégáit egy jármű mögé. Utána csak a fájdalomra emlékszik, majd következik a teljes sötétség. Amíg kómába volt néha úgy érezte, hogy az agya ébren van, de a teste nem akar reagálni. De amint felébredt rögtön haza akart jönni, nem akart ott maradni. Csodálkozik azon, hogy a felettese nem értesített engem. Beismerem neki, hogy lehet kicsit túlzásba vittem a „zaklatását" és lehet megorrolt rám. De ki ne tenné ugyanezt, ha a párja egy idegen, fejletlen országban van egy kórházban?! Én kijártam minden utat és mindennel, mindenkinél próbálkoztam, hogy kimehessek hozzá, de falakba ütköztem. De abban biztos vagyok, hogy Zora soha többé nem mehet ki háborús övezetbe, mert én nem fogom hagyni neki. Ha kell akkor bezárom a házba vagy odakötözöm az ágyhoz. Nem is akarok ezzel foglalkozni jó darabig, jelenleg annak örülök, hogy végre itthon van. Most az a legfontosabb, hogy mihamarabb visszanyerje az erejét és rendbe jöjjön. Alig hagyom pár percre magára a nap folyamán, mindig mellette vagyok és ölelem őt, amikor csak tudom, hiszen van mit bepótolnunk.

Már három hét telt el azóta, hogy Zora hazatért most már kezd erősödni és visszatérni a régi énje is. Ehhez nagyban hozzájárul az amerikai barátai látogatása. Igaz csak 4 napot voltak nálunk, de ez idő alatt Zora kivirult. Végre nekem is lehetőségem adódott, hogy megismerjem őket személyesen. Nagyon jófejek és láthatóan nagyon szeretik egymást, hiszen mindenki segíteni próbált nekünk. Zora már képes egy órát végigsétálni a kutyával és már csak délutánonként dől le aludni 1-2 órát. A kezéről a gipsz a héten lekerült, így már szabadabban mozog. Túl vagyunk jópár álmatlan éjszakán, összerezzenésen az erős zajokra és szorongáson. Zora visszament a pszichiáteréhez, akivel intenzív kezelésbe kezdtek, ami szerencsére használt neki. Mára már sokkal jobb a helyzet és sokszor végigaludja az éjszakákat, ezenkívül kezét is már alig cincálja szét. Én is visszaálltam dolgozni, de napközben többször írok vagy hívom őt. Már behoztam magammal a munkahelyemre is, hogy megismerje a rendelőt és a kollégáimat. Mindenki szívélyesen fogadta és örültek neki, hogy hazaért végre. Úgy veszem észre Zora talán jobban örül ennek a munkámnak, mint amikor anyukájánál voltam. Márti ugyan volt nálunk, de csak piszkálni tudta a lányát, hogy minek kellett kimenni, meg miért maradt még ezek után is katona. Zora ugyan még a Honvédelem állományában van, de táppénzen. Azt mondta nekem pár napja, hogy kihasználja a sereg jótékonyságát, hogy fizetik neki a pihenést, a rehabilitációt és egyéb juttatásokat. Megnyugodtam, amikor kijelentette, hogy nemigen akar már visszamenni, csak nem tudja mit csináljon helyette. Még mindig tanácstalan, de sokat foglalkozik azzal, hogy utánajárjon a lehetőségeinek. Végignézte már, hogy a Honvédelemnél van-e olyan poszt, ahol nem kell utaznia és képzés nélkül átveszik, de nem talált ilyet. Nem mindenhol fogadják el az amerikai diplomáját, hiába magasabb értékű, mint egy-két itthoni. Már a táskámba pakolom a cuccaimat, amikor Zora megjelenik a rendelőben.