Ne hazudj többé!

41.

Adél

Reggel, ahogy felkelek keresem magam mellett Zorát, de természetesen nincs ott. Láttam rajta tegnap, hogy nincs jó hangulatában, de nekem elfogyott a türelmem. Nem húzhatjuk ezt a végtelenségig tovább, most már tudni akarom, hogy mi lesz velünk. Elegem van a kétségekből és a bizonytalanságból. Felkelek az ágyból és rögtön a nappaliba lépek, hogy lássam egyáltalán hazajött-e, mert sem a hívásomra, sem pedig az üzeneteimre nem válaszolt. Zora a kanapén hason fekve mélyen alszik, miközben már a párnája a földön van. Először bennem van, hogy felkeltem és számon kérem őt, de aztán megsajnálom és inkább hagyom aludni. Csendben készülök el, majd 8 után munkába indulok. Ma, ha törik, ha szakad, akkor is kicsikarom Zorából a választ. Lehet fájni fog és szenvedni fogok a szavaitól, de én nem bírok már tovább így élni. Egy fedél alatt mégis külön, nekem ez nagyon nehéz. Munka közben is csak a legrosszabb eshetőségre készülök fel lelkileg. Keresnem kell egy albérletet, de míg találok megfelelő lakást, addig valószínű Andi befogadna. Nem tudnék ott maradni tovább, ha Zora kimondja a végét. Elég szétszórt lehetek, mert Márti háromszor kérdezte meg, hogy minden rendben van-e velem. Miután meggyőzöm, hogy igen csak fáradt vagyok nem nyaggat tovább. De azért 1 órával hamarabb hazaenged azzal a feltétellel, hogy pihenni fogok. Ő vajon miként fog reagálni arra, ha szétmegyünk. Ugyanúgy fog velem bánni vagy éreztetni fogja, hogy már nem a család része vagyok? Ezen morfondírozva fordulok be az udvarba és zárom be magam után a kaput. Volt bennem némi kétség, hogy Zorát itthon találom-e, de ahogy látom ki sem mozdult. A kert végében kínlódik egy fával, aminek már csak egy alacsony törzse van. Beszéltünk ugyan róla, hogy beteg az a fa, de még nem szántuk rá magunkat, hogy ki is vágassuk. A táskámat a kocsiban hagyom és megindulok felé. Egy csákánnyal próbálja a körbeásott törzsnek a gyökereit elvágni.

- Szia – köszönök rá, mire abbahagyja a munkát és felém fordul.

- Szia. Már dél van? – kérdezi miközben a pólójába törli az izzadt arcát.

- Még nem, csak Márti hamarabb elengedett. A fa többi része? – nézek körbe, mert sehol nem látom az ágait.

- Áthívtam a szembe szomszédot, hogy vágja ki, cserébe megkapta. Majd ha ezt is kiszedem, akkor a tuskót is elviszi. Nekik még van kazánjuk, télen jó lesz tűzifának. Elég sok helyen korhadt volt már, szóval menthetetlen volt. Kell helyette majd másik – magyarázza a földet rugdosva. Kényelmetlenül érzi magát, mint minden vitánk után és ilyenkor én „feladatom" oldani a feszültséget.

- Jól van. Elmondom most, amit akarok, mert én már nem bírom ezt tovább – kezdek bele, mert tényleg nem akarom tovább húzni. Itt és most túl akarok lenni rajta. Nem a megfelelő helyszín és idő, de nem akarom húzni, meg erre amúgy sincs tökéletes időzítés.

- Igazad volt tegnap – ismeri be, mielőtt megszólalhatnék és egy rövid másodpercig rám pillant, majd újra a csákány nyelével foglalatoskodik – Elutasító voltam veled, miközben te igyekeztél. Bocsánat. Én csak... nem is tudom megmagyarázni vagy leírni, amik bennem kavarogtak. Sok minden összejött és én nem bírtam ezzel megbirkózni, lelkileg. Kifogott rajtam.

- Értem – mondok ennyit, mert megdöbbentett, hogy végre beszél nekem az érzéseiről.

- Tudom, hogy sokszor voltam bunkó és elutasító, de haragudtam. Aztán egyszerűen meg... - akad el a mondandójába és vesz egy mély levegőt – Ezután odafigyelek majd a viselkedésemre és nem leszek olyan mint eddig. Szeretném megpróbálni, ha még te is akarod.

- Igen, persze. Akarom – vágom rá rögtön, mire csak aprókat bólint. Természetes nagyon akarom, hogy rendeződjön a kapcsolatunk, ezért nem is akarom tovább feszegetni a témát, hogy mi ez a hirtelen pálfordulás nála. Bármitől is tért észhez én csak örülni tudok neki, hiszen ezeket a mondatokat vártam tőle már hetek óta.