Ne hazudj többé!

47.

Adél

Már csak átfutva olvasom el a levelet, amit a Honvédelmi Minisztériumtól kaptam. Tudom mi áll benne, pontosan az, ami az eddigi 12 levélben, amiket kaptam válaszként arra, amit én írtam nekik. Kértem, könyörögtem, hogy hadd mehessek ki Zorához, de mindig elutasítást kaptam. Turisták által nem látogatható a terület, kizárólag katonai egységben szolgálók és diplomaták léphetnek be az országba. Próbáltam megkerülni a magyar bürokratikus folyamatokat és más országoktól kérni segítséget, de mindenhonnan elutasítottak. Felhívtam Cara-t, Zora amerikai lakótársát, aki szintén katona. Ő és az összes társa is rögtön intézkedni kezd és végigjárják ugyanezeket a folyamatokat, hogy segítsenek a barátjuknak, de őkett is elutasították mindenhonnan. Elterveztem, hogy kiutazok a határmenti országhoz és egyszerűen átsétálok a háborús övezetbe, de Kinga és a párja rögtön lebeszélt róla. Anna felvilágosított hogy a határvonalat sem tudnám átlépni rögtön lelőnének vagy ha mégsem akkor elhurcolnának és megkínoznánk, mert kémet sejtenének bennem. Minden héten háromszor telefonáltam Zora felettesének és kértem a segítségét, de ő sem tudott mit tenni. Mára már fel sem veszi nekem a telefont és nem hív vissza. Ők már túlléptek ezen, nem foglalkoznak vele. Nekik mára már csak egy akta lett Zora. Egyszerűen kint hagyták, mert nincs szállítható állapotban. Olyan súlyos állapotban került a kórházba, hogy rögtön a műtőbe tolták. De a beavatkozás után nem ébredt fel az altatásból. Valamelyik szerre rosszul reagálhatott a szervezete, vagy az altató orvos hibázott, vagy túl nagy trauma érte a szervezetét, ez már nem derül ki soha. Nem tudják visszahozni és könnyedén lemondanak róla. Mondták, hogy reménykedhetek, de felesleges. Innen elég kevés az esélye a felébredésnek. Még csak azt sem tudom milyen sérülései voltak, nem árulnak el semmit, mert nem vagyok családtag. Tamásnak, az édesapjának egyszer adtak ki információkat, de azóta csak annyit közölnek vele hetente egyszer, hogy változatlan. Péter, az egyik csapattársa felkeresett és elmesélt mindent arról a napról. Tíz percen múlt az egész, tíz percük volt hátra a busz érkezéséig, ami a bázisra vitte volna őket. Nyavalyás tíz perc. Péter hálával tekint Zorára, amiért belökte őket egy páncélozott gépjármű mögé. De őt a detonáció ereje a kocsihoz vágta és a szanaszét repülő reteszek több helyen a testébe fúródtak. Ők tartották életben, nyomókötéseket raktak rá, míg a mentő egységek kiérkeztek. Nem is értem Zorának hogy volt erre ideje, hiszen végig velem beszélt. Péter szerint századmásodpercek alatt történt minden, egyik másodpercben nevettek, majd a következő kép az hogy a földön fekszenek, ahová Zora lökte őket és három erőteljes robbanás. Mindegyik csapattársa részvétét fejezte ki nekem, pedig Zora nem halt meg. De ők mégis eltemették és hősi halottként tekintenek rá. Segíteni egyikőjük sem tud, mert nem adnak ki nekik sem információt.

Ma egész jó napom van, ahhoz képest, hogy reggel kicsit elaludtam. A klinikán műtétek sora vár rám, amik mindig elterelik a gondolaimat és csak az előttem heverő „problémákra" koncentrálok. A kollégáim is nagyon figyelmesek velem és még pár poénra is futja tőlem. Kicsit nehezebben illeszkedtem be ide, mert ebben a nehéz időszakban váltottam helyet és nehezebben nyíltam meg. De amikor elmeséltem nekik a történetemet, akkor megértettek és együttérzésüket fejezték ki. Mindennap biztatnak és támogatnak a munkámban és hogy Zora egyszer hazatér. Már csak egy műtétem van hátra és 2 óra rendelési időm, amikor úgy érzem szükségem van még egy kávéra. Egy kis szünetet kérek a kollégáimtól és a kiskonyhába vonulok. Magamban puffogok, hogy már megint valaki lenyúlta a kávétejszínemet, amikor Dani, az egyik asszisztens lép be a helyiségbe.

- Keresnek Adél – mondja rögtön, ahogy megtámaszkodik az ajtófélfán.

- Kicsoda? – kérdezem, de közben pásztázom a hűtőt hátha maradt valahol egy darab tejszín.