Ne hazudj többé!

46.

Adél

Zorát még az istálló megnyitóján ismertem meg és ott kezdődött a mi kapcsolatunk. Rögtön magával ragadt a személyisége és a kisugárzása, majd az egész estét együtt töltöttük. Nagyon sok buktatónk volt és sok nehézségen mentünk keresztül. A távkapcsolatunk, a hazudozásai, az én munkamániám, az elhidegülésünk és persze az ő hivatása. Szerettem Zorát, tiszta szívemből szerelmes voltam bele. És ez most is így van, nem változott semmi bennem. Szerettem benne a mosolyát, a kitartását és a nevetését. Hiányzik a kutató tekintete, az ölelése, a bőrének az illata és a csókja. Hiányzik, hogy mellettem kiterülve aludjon el és ezzel kiszorítva engem az ágy szélére. Zora nagyon tehetséges zongorista volt és a kiváló hallásának köszönhetően remek érzéke is volt a zenéhez, amit ő nem hitt el magáról. Zora nagyon jól bánt a lovakkal is, türelmes és nyugodt maradt a közelükben, ami megkönnyítette az én munkámat is. Zora a kutyájával, Mollyval is nagyon odaadó volt, ezért lett ilyen szófogadó. Zora engem nagyon szeretett és sok mindent megtett értem, értünk. Zorának köszönhetem a helyemet, ahol most vagyok mint magánember, mint pedig állatorvos. Zora nagyon érzékeny volt a világra, de ennek ellenére próbált erős maradni. Zora mindent alárendelt a hivatásának, ami miatt magas posztra került. Zora változtatni akart az életén, de nem volt ideje rá. Zora szerette odázni a dolgait, elintéznivalóit. Olyan Pató Pál-osan volt. Még az öntözőrendszer is félbe van, rá várt volna. Én meg azóta sem hívtam senkit, hogy fejezze be. Igazából én a házból is ki akartam volna költözni, sőt a várost is itt akartam hagyni. De Zora édesapja, Tamás ragaszkodott hozzá, hogy maradjak. Szerinte, és Dana szerint is ugyanannyi jogom van a házhoz, mint a lányuknak volt, hiszen én is költöttem eleget rá. De engem lassan megfojtanak a sok emlékek, amik idekötnek. Mindenről csak ő jut eszembe és a számtalan közös emlékünk. A ruhái már elvesztették az illatát és hiába mosom ugyanazzal a mosószerre és öblítővel, valahogy nem jönnek vissza, nem ugyanaz. A kedvenc ételeit is ugyanúgy csinálom, ahogy ő szereti, de annak sincs olyan íze, mint amikor ő itt volt mellettem. A félbehagyott, izgalmas könyvem is unalmas lett. A kedvenc palacsintázónk is bezárt, már oda sem tudok visszamenni nosztalgiázni. A park azon része, ahol romantikusan andalogni szoktunk sivár és kopár lett. Sokszor álmodok vele, vannak jó és rossz részei is az álmomnak. Az eddigi legszörnyűbb az volt, amikor sírva könyörgött nekem, hogy miért nem vagyok mellette és mentem meg őt rabságból. A barátaim és Tamásék is azt mondják, hogy próbáljam magamban lezárni és elengedni őt. Nem tudják, hogy lehetetlent kérnek tőlem. Nem akarok továbblépni és felejteni, még nem, még túl korai lenne. Még itt érzem őt magam mellett és képtelen vagyok elengedni.

- Jól vagy? – hallom meg Anna hangját oldalról, így odapillantok.

- Igen – felelem halkan és letörlöm a könnyeimet – Kinga?

- Alszik – ül le mellém a teraszon lévő fotelbe – Izgul a holnap miatt.

- Érthető, elvégre új életet kezd, új dolgokba vág bele. Biztos jó lesz neki.

- Biztosan, várja már nagyon az egyetemet. Csak miattad aggódik, hogy te rendben leszel-e.

- Jól vagyok, megleszek – mondom határozottan a hazugságom. Annyira a szavam járása lett ez jól vagyok mondat, hogy néha én magam is elhiszem. Az utóbbi hetekben Kinga tartott össze és a napirendjei, amiket összeállítottak nekem. Sem ő, sem pedig Anna nem hagyta, hogy teljesen szétcsússzak. Programokat és kirándulásokat szerveztek egész nyáron, ahová néha szó szerint elrángattak. Sokszor láttam, hogy Kinga is sír és szomorú a testvére miatt, de előttem sosem mutatta. Mindig számíthattam rá, pedig én vagyok az idősebb és tapasztaltabb. De a Zorával történtek nagyon megviseltek és képtelen voltam én lenni az erős. Egyszerűen összeomlottam és képtelen voltam valamire is, csak feküdtem az ágyban a sötét szobánkban és szünet nélkül sírtam. Így telt el két hét, majd Kinga megelégelte és kirángatott a letargiámból. Közösen sütöttünk-főztünk, bevásároltunk és filmeztünk. Másoknak ezek semmiségek, de nekem igenis nehezemre estek és hatalmas lépések voltak. Nagy erőfeszítések voltak, hogy újra a „normális" életbe kerüljek vissza.

- Oké, de ha bármi kell, akkor szólj. Itt vagyok a közelben. Nem vagy álmos?

- Mindjárt lefekszem – mosolygok rá, mire bólint röviden és magamra hagy. Megsimogatom a kezemben szorongatott kitüntetést. Azon a napon, mikor utoljára beszéltem vele ő kiszúrt valamit. Észrevett három furcsán viselkedő egyént és figyelmeztette a társait és ezzel megmentette az életüket, hogy a bombák közvetlenül érjék őket. Fedezékbe lökte őket, csak éppen saját magát nem sikerült időben biztonságos helyre juttatnia. Őt közelebbről érte az egyik bomba lesújtó ereje, míg a többiek közvetve. Neki köszönhetik, hogy a családtagjai körében lehetnek nem pedig egy sír mélyén. Mivel neki nem tudták odaadni a kitüntetést Tamás kapta meg, aki rögtön nekem adta, én meg már lassan 3 hónapja magamnál hordom és ha úgy érzem szükségem van rá, akkor megszorongatom. Erőt és reményt merítek belőle, ha úgy érzem nem bírom tovább. Megsimogatom az ölemben heverő Molly fejét, majd bevonulok a hálószobába. Holnap dolgozni kell mennem, pedig semmi kedvem hozzá. Ma újra mélyebben érzem magam és legszívesebben jó pár napot az ágyban töltenék. Az új munkahelyemen ugyan nagyon megértőek, de nem akarok visszaélni a jószándékukkal. Júliusban váltottam állatorvosi klinikát, mert nem bírtam tovább elviselni Márti mindennapos kötekedését. Engem okolt mindenért, hogy én nem beszéltem le a lányát a munkáról, én hagytam kimenni és miattam nincs közöttünk. Én vagyok a hibás a történtekért, csakis én. Nekem meg erre nem volt szükségem, így is marcangolt a bűntudat. Hiszen megmenthettem volna őt, amennyiben jelentettem volna Zora drogozását, akkor biztos nem viszik ki magukkal. Inkább haragudott volna rám hetekig, de itt lenne. Magamhoz veszem a telefonom és tárcsázom Zora számát, de az még mindig néma, pont úgy, ahogy az elmúlt hónapokban. Megnyitom a képgalériát, hogy újra végignézzem az összes fotót, amin Zora van. Felidézek minden közös napot, amit együtt töltöttünk. Zora megígérte nekem a kimenetele előtti estén, hogy most már élni fogunk. Nyaralunk, csavargunk és élvezzük az életünket. Megvan mindenünk és most már megérdemeljük a kikapcsolódást. Minden egyes estém és minden egyes reggelem így telik, hogy fotókat nézegetek. Ezzel a szokásommal tartom életben magamban Zorát és remélem őt is a kinti kórházban, ahol kómában fekszik. Újra a sírás fojtogat, ahogy belegondolok abba, hogy egyedül fekszik egy lepukkant helyen a családja nélkül.