A Tolvajok Tengerén - Elfeledettek szigete

7. Fejezet: A Tenger ünnepe

Hamarosan eljött az este. A nap már lenyugvóban volt az aranyló ég egybeolvadt a tengerrel. Kalózok tömege gyűlt össze a téren, a piacon, a tavernában és a szigeten mindenhol. Ezen az ünnepen a Plunder kikötő volt a legnépszerűbb, ezért mindíg nagyon sokan összegyűltek. Hagyomány volt a tűzijáték és az új hajók és kapitányok avatása. De ma ez elmaradt, sem új hajót, sem pedig kapitányt nem avattak. A Tanács sem ülésezett az elmúlt hónapokban, amely önmagában nem volt rossz dolog, hiszen Anne sosem kedvelte igazán az üléseket. Egyvalamit viszont jól tudott, a hosszú csendet, mindíg nyomasztó árhullám követett. Ha csendben is, de felkészült minden eshetőségre. Lehet megtartják az ominózus ülést, de a küldetését nem függeszti fel. Tudta jól, hogy az emberei nem árulják el, más pedig nem igazán tudott a terveikről, mégis feszült volt. A téren egyre nagyobb lett a hangzavar, a kalózok az asztalok köré gyűltek. A férfiak és nők egyaránt vedelni kezdték a rumot korsó és később hordó számra. A tűzijáték pontban éjfélkor fog megtörténni, most viszont még csak tíz óra van. Anne a szobája ablakából látta, amit az emberei a téren mulatoznak, énekelnek és egyesek nők után szaladnak, majd eltűnnek egy-egy egy sötétebb utca takarásában. Ez volt az egyetlen nap mikor nem tiltotta meg nekik, hogy azt tegyék amihez ilyenkor kedvük van. Más körülmények között persze nem tűrte el a rendetlenséget. Elhúzta a függönyt és az asztalhoz ült. A kopottas, régi szék megreccsent mikor, az amúgy sem nehéz súlyával ránehezedett. Az ósdi asztalról mállott a festék és néhány helyen hegyes, rozsdás szegek álltak ki belőle. Egyetlen fényforrásaként, egy szürkés gyertya világított hűségesen. Gyenge fényében megcsillant a borítékon pihenő vörös pecsét viasza. Valahogy nem vitte rá a lélek, hogy kinyissa és elolvassa a tartalmát. Majd a falra szögezett papírra nézett. A megsárgult lapból áradt a St. Adelaide-n vírusként terjedő rosszindulat a kalózok iránt. Önkéntelenül is elmosolyodott. Már éppen a borítékért nyúlt volna, mikor valaki kopogtatott az ajtaján.

-Ki az? - kérdezte szelíden.

Az ajtó nyikorogva kitárult és egy férfi lépett be rajta. Henry volt az. Arca már most kipirult a rumtól és a torka szakadtából üvöltve énekléstől. Mosolyogva közeledett Anne felé, aki egy szempillantás alatt képes lett volna kardot rántani, jobb kezét továbbra is a kardja markolatán tartotta.

-Kerestelek - mondatát egy gusztustalan böfögéssel szakította félbe - de nem láttalak sehol. Gondoltam, hogy itt rostokolsz megint.

-Igen, mivel nincs kedvem minden egyes pillanatban a pofádat hallgatni és bámulni.

Henry mintha kicsit megingott volna álltában, ezért inkább a dohos kis ágy szélére telepedett és hosszasan nézte Anne-t, aki nem állta sokáig a mogyoróbarna szemek pillantásait, így elfordította a fejét és továbbra is a borítékot nézte.

-Annie... - elhallgatott, mintha nehezére esne a beszéd - öt éven át vártam rád.

Szavaiból kiderült, hogy annyira mégsem részeg még.

-Nem tudtalak elfelejteni. - Anne még mindíg nem nézett rá - Őszintén válaszolj kérlek: szerettél valaha egyáltalán, igazán?

A kérdés annyira meglepte Anne-t, hogy egy pillanatra megremegett, amely miatt a szék egy kissé megreccsent. Fogalma sem volt mit válaszolhatna. Végül úgy döntött, hogy azok után, hogy szó nélkül otthagyta és elment, annyit megérdemel, hogy őszintén válaszol.

-Igen, - hangja remegett és érezte, hogy a könnyei is hamarosan eleresnek, ha tovább folytatja, de elhatározta, hogy nem engedi meg magának ezt - nagyon.

-Tettem valamit, hogy...

-Nem, nem te tehetsz róla, én csak...szóval én azt akartam, hogy ha esélyem van arra, hogy én legyek apám hajójának következő kapitánya, akkor ne legyen más dolog amire figyelnem kell. És...