A Tolvajok Tengerén - Elfeledettek szigete

50. Fejezet: Egy hónappal később

Minden csendes. A nap békésen süt le a tengerre, ahol szebbnél szebb és színesebb halak úszkálnak élik életüket a víz alatt. A kikötők többsége csendes és az idő a szokásosnál enyhébb, így a kalózok el tudják végezni a legfontosabb munkáikat. A hó elolvadt és a januári hideg nem tudta lefagyasztani a tenger vizét. Mióta a Golden Skull-nak új kapitánya van, Anne teste a Lelkek Rendjének sátrában van, temetetlenül. Anne testén ugyanis nem jelentek mega szokásos halotti jelek, így nem helyezték örök nyugalomra határozatlan időre legalábbis, amit Sammy rendelt el. Henry volt a kormányosmester, és habár Sammy volt a kapitány, mégis ketten kormányozták a legénységet. A két férfi közösen jutott arra a döntésre, hogy Anne testével nincs minden rendben. Madame Olivia mér egy hónapja nem engedi őket a sátora közelébe. Néha látnak különös megcsillanó fényeket, de semmi más nem szűrődött ki. Hangokat is hallottak néha, suttogásokat. Megígérte nekik azonban, ha bármi mondanivalója lesz, vagy megtud dolgokat, akkor értesíteni fogja őket arról. Eddig azonban semmi sem érkezett. Egész decemberben a fogadóban ücsörögtek s csak néha mentek a hajóhoz, hogy megnézzék, még minden a helyén van e, mert idő közben a fagyok miatt megszaporodtak a lopások is. Habár a kalózokról tartották, hogy nem lopnak egymástól, mégis néha volt, hogy megakadt a szeme egyik és másik dolgán. A kalózok kezdték unni magukat és az egyik leghíresebb és legrettegettebb kalózbandája így tűnt el lassan a tengerről. Többen megjegyezték már Sammy-nek, hogy már szeretnének kihajózni és vadászni zsákmányra csak úgy, mint eddig, hiszen Anne már egy hónapja, hogy eltávozott, de rendre ugyanazt a választ kapták, és addig nem tágítanak a kikötőből, amíg Madame Olivia nem ad valami értelmes választ vagy el nem temetik Anne testét. A legtöbben belenyugodtak abba, hogy talán nem hajóznak ki soha többé. Henry is kezdte elveszíteni a reményt arra vonatkozóan, hogy valaha újra láthatja Anne-t élve, talán csak a végítéletkor. Napjai csendesen és viszonylag nyugodtan teltek, már csak a várakozás volt az, ami itt tartotta a tengeren. De egyszer aztán talán három vagy négy nappal később egy verekedés tört ki a főtéren. Sammy egyik kalóza volt az egyik, a másik kettő pedig a Silver Moon kalózai voltak. Sammy már csak a verekedés végére ért oda, amikor a kalóza véres arccal és törött orr-ral feküdt a földön és alig volt eszméleténél. A két kalóz még akkor is rugdosta szerencsétlent, mikor a kapitányuk már mellettük állt. Sammy azonnal rendre parancsolta őket.

-Elég legyen! Mi folyik itt? – kérdezte.

-Ez itt lopni próbált a hajónkról egy rekesz rumot, de mikor észrevette, hogy rájöttünk mit művel futásnak eredt, és mi követtük. Egész idáig, letagadta mi meg megvertük.

-Szólnotok kellett volna a kapitányotoknak és…

-Nem! – szólt közbe az említett személy is – Nagyon is jól tették, hiszen arról nem én tehetek vagy az embereim, hogy már egy hónapja nem hajóztok ki és semmi zsákmányotok, talán ideje lenne túltenni magatokat a veszteségen és kezdeni valamit az életetekkel végre.

Erre Henry nem is gondolkodott, nem mintha ilyen helyzetekben szokása lenne, ütött. A kapitányt pont a bal szeménél találta el az ökle, ami miatt egy kissé megszédült és a szeme is bevérzett. Sammy most először határozta el magát igazán. 

-Na itt volt elég! – mondta. 

Elviharzott a főtérről és magával rángatta Henry-t is. A férfi alig bírt utána menni, majd kitépte a karját a kezéből.

-Mégis hová megyünk?

-El innen, - fordult felé – szólj a többieknek is, hogy tíz percen belül mindenki legyen a mólónál. Ha valaki nem jön itthagyjuk.

-Ez a megoldás? Hogy elmegyünk? És mi lesz Anne-el?

-Anne halott. – ordította.

Körbeölelte őket a csend. És igaz volt, Anne halott. Madame Olivia nem jelzett vissza, sőt mióta Anne teste nála volt, azóta nem látták. Még csak nem is mutatkozott.