A Tolvajok Tengerén - Elfeledettek szigete

43. Fejezet: A változások kezdete

Négy vitorla közeledett a szigethez rohamosan. Budur észrevette a hajókon a közös zászlót, amivel megkülönböztették magukat másoktól. Fél óra múlva kikötöttek a szigettől pár száz méterre és csónakokkal úsztak a szigetre, ahol már várták őket. Budur makacssága is eltűnt és kitisztult fejjel ereszkedett le a hajó oldalán. Elena szállt elsőnek partra majd a kalózai követték végül megmentői. Érkeztüket Shaddad köszöntötte.

-Üdvözöllek titeket! Régen láttuk már egymást és teljesen megfeledkeztem arról milyen jó baráti kapcsolatot ápoltunk.

-Valóban. – válaszolt röviden – Megtudhatnám miért is történt mindez?

-Fent a kabinomban minden megbeszélésre kerül, veled különösen szeretnék pár szót váltani.

Elena először semmit sem szólt. Arra gondolt, talán a flotta vezetésével bízná meg, amit nem vállalt volna, hiszen nem bírt olyan vezetői készségekkel, mint Anne vagy Shaddad.

-De mielőtt bármilyen megbeszélés elkezdődne mindenki fogyassza el a reggelijét! – adta ki a parancsot Shaddad – A mai nap szükségünk lesz minden erőnkre. Néhányan felváltva esznek és közben fel kell törni az eközben már fagyott vizet, hogy hamarosan vitorlát bonthassunk. A vendégem vagy Elena csak úgy, mint a kalózaid.

Elena hálásan bólintott és intett a legénységének, hogy kövessék. A legjobban mégsem az ételnek vagy a társaságnak örült, hanem annak, hogy végre újra szabad lehet.

***

Erőltetett menet. Mostmár tudta, mit is jelent háborúra készülni és menni. A nem túl hosszú út, amely a királyi sírtemetőbe vezetett és onnan a sírig, melynek frissen ásott földje már egy kupacban volt megfagyva némán várakozott örök lakosára. A koporsót vörös bársonnyal terítették le míg hat erőteljes főnemes férfi cipelte azt. Köztük volt Lord Fay és Lord Radford is. A sor legelején pedig St. Adelaide kirendelt katolikus papja, és néhány egyházi vezető ment, akik keresztet, füstölőt és más katolikus ereklyéket vittek magukkal miközben latin szertartási szövegeket kántáltak. Mögöttük az ország uralkodója Fülöp király és gyászoló férj és apa. Közvetlenül mellette kisfia, a félárvává vált Richard herceg, aki alig-alig tudott szabadulni a könnyek fogságából. Őket követték az ország vezetői, miniszterek és tanácsadók, valamint a parlament és királyi bíróság tagjai majd a koporsó, melyben egy fiatal egykor egészséges és életvidám nő feküdt, aki jóban és rosszban is támogatta, mind az országát, mind a családját. Csatákat vívott meg érzelmeivel és a kötelességeivel, hogy mindenkinek a legjobbat tudja nyújtani. Édesanyja Cecily nem tudta magát a sorok között tudni. Zokogva áztatta a földet, ami szinte azonnal meg is fagyott. Számtalanszor megérintette a koporsót és közben lánya nevét kiabálta. A koporsó mögött a királyi udvar tagjai haladtak, Catherine udvartartása és udvarhölgyei, akik feketébe öltözve törölgették könnyáztatta szemüket és arcukat. Az időjárás enyhült és nem hó, hanem eső kezdett cseperegni, mintha a felhők is kinyilvánítanák fájdalmukat és részvétüket. A cseppek sötét foltokat hagytak a bársonyon. Az út, amely a temetőig vezetett hosszúnak és fájdalmasnak tetszett. A vonulók mellett katonák álltak és távol tartották a szintén gyászoló tömeget. Sírtak és volt, aki fájdalmasan felkiáltott az előtte elvonuló koporsó láttán. A király most értette meg igazán, hogy a népe mennyire szerette Catherine-t és elgondolkodott azon, hogy vajon az ő temetésén is ennyire fognak sírni, vagy csak örülnek majd neki, hogy végre eltávozott. Hirtelen egy kislány lépett elő a tömegből pontosan a király elé. Alig lehetett több öt évesnél. A katona pedig az édesapjával veszekedett és próbálta visszatartani, azonban a kislányt nem sikerült.

-Bocsásson meg felség! Ígérem többet nem fordul élő. – mentegetőzött.

-Hagyja csak. – mondta a király nyugodtan miközben a lánykát nézte.