A Tolvajok Tengerén - Elfeledettek szigete

41. Fejezet: Az Árnyéktörő

Anne minden ízében remegett. Nem a félelemtől, hanem a fáradtságtól. Ő ezt hitte, hiszen a karjai mind fáradtak és fájtak, elnehezedtek a nehéz kard folyamatos tartása és harc következtében. A feje lüktetett, a levegőt pedig csak úgy kapkodta. A hőmérséklet közben egyre csökkent és érezhető volt a különbség amikor megérkeztek és az azóta eltelt idő óta. Az eső közben hóvá alakult és a fagy jelei mutatkoztak meg, amint a kifújt leheletük fénylett a lámpások fényében. Eközben az éjszaka is elkövetkezett. Anne ezt csak abból tudta megállapítani, hogy véletlenül látta a hold sziluettjét átlátszani a felhők között. Szíve egyre hangosabban és erőteljesebben zakatolt, a fülében csengőszó és a kürtök hangja zengett, ami most az őrtorony belsejéből jött. Sammy és a többi kalóz már a halálfáradtságot is megközelítették, míg Anne nagyon is elemében volt. A nyakába akaszkodott egy csontváz. Amint csontjai körbeölelték a nyakát elsütötte a kezében lévő pisztolyt, ami pontosan a csontváz koponyáját találta el. Hörögve és csontok csörgésére pillantott maga mögé és látta, hogy a csontok elporladnak. Ez egy ördögi kör, sosem fogynak el. Gondolataiban egyszer csak egy hang szólalt meg, amit már régen nem hallott. A fekete ruhás idegen volt az.

-Tovább kell menned Anne! – mondta a hang – Itt nem állhatsz meg, olyan közel már a cél! Menj mielőtt más megy.

Vérszemet kapott. Úgy érezte, hogy sosem volt benne még több energia, mint most. Erőt adott neki. Tőle nem messze egy csapat csontváz támadta meg Sammy, Larinna és Billy triót. Segítségükre rohant, ám ekkor előtte termett az erőd egyik parancsnoka. Legalábbis míg életben volt, addig bizonyára az lehetett, de most nem több egy koszos csonthalmaznál, amin van pár régi gönc. Szembefordult vele és még négy csontváz mászott elő a föld alól. Koponyáik sárosak voltak, lábukon a csizma fityegett és teljesen megfeledkezett arról, hogy most egyedül van. Ezek itt vele szemben sokkal erősebbel nála.

-Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk Miss Roger már, ha az életemben nem sikerült. – elrohadt fogai közül kettő kiesett és mintha gúnyosan mosolygott volna rá ez a halott tekintet.

-Ki maga? – kiabálta Anne.

A csatazaj közben akkora lett, hogy szerinte még a parttól több száz méterre álló hajón is hallották.

-A nevem Charles Bones! – kiabálta vissza és közben öblös nevetés hangzott fel körülötte a társai szájából.

-Egyezzünk meg! – mondta neki Anne – Alkut ajánlok!

Erre még nagyobb lett a nevetés.

-Alkut? Na és mégis miféle alkut? – nevetett.

Anne a kardját szorongatva állt meg előtte, a szíve egyre hangosabban vert és már érezte a torkában a gombócot. Nem adta jelét félelemnek, ezt az örömet nem adja meg, ha meg is kell halnia, inkább akkor ölje meg, de nem fog félni. És valóban nem félt. Az egyetlen érzés, ami most benne volt, az a düh. Tömény düh, amely nem tudta, honnan is jött egyszerűen csak ott volt. De örült, hogy ott bujkál benne ez az érzés, hiszen ez adott neki erőt a harchoz. Az üres tekintet, ami eddig rá szegeződött, most elsötétült. Mély, dörgő hangon szólalt meg és az egész sziget hallotta.

-Innen még senki sem távozott élve! – lesújtott a kardjával Anne-re, de a nő félreugrott előle – És ti sem fogtok!

A két mondat között nem volt egy lélegzetvételnyi szünet. Anne annak ellenére, hogy teljesen elfáradt a küzdelemben, a kitartása tovább hajszolta és nem adta fel. Az erőd egykori parancsnoka, aki holta után is betöltötte ezt a nemes szerepet utánaugrott és a földre taszította. Hiába csak csontokból állt, súlya sokkal több volt, mint egy felnőtt emberé. Képtelenségnek tűnt, de az elmúlt hónapokban túl sok minden tűnt annak. Kiesett az kezéből a kard az esés hatására, amely egészen egy szikla tövéig csúszott, tőle másfél méterre majdnem. Anne nem érte el, míg a csontváz teljes erejével a földhöz szögezte őt.