A Tolvajok Tengerén - Elfeledettek szigete

40. Fejezet: Harc az árnyak ellen

Anne valamennyi kalóza bódult fejjel állt a hajó fedélzetén. A köd, amely most körbeölelte őket, furcsa fejfájást okozott és többen kezdtek hallucinálni és a részegséghez hasonló kábulatot érezni. Az egyetlen ember, aki még tartotta magát úgy ahogy az a jó öreg Sammy volt. Larinna egy vödör mellett térdelt, oldalán Billy, a nő hátát simogatva próbálta nyugtatni, de ő maga sem volt harci állapotban. Henry feje majdnem szétesett a fájdalomtól, amint körbetekintett a sűrű ködben, és ahogy közelebb értek a szigethez egyre biztosabbak lettek abban, hogy figyelik. Aaron, az életerős és hatalmas kalóz a hajókorlátra állva próbált kiugrani a tengerbe egy nem létező hang miatt, amit állítása szerint hallott és arra kényszerítette, hogy a habok közé vesse magát. Szerencsére Néma Joe és Sammy is jelen volt és azonnal visszarángatták társukat a valóságba. A férfi teljesen elkábult, mintha nem is lenne ott. Henry a hajóorrban állt Anne-nel, akik a közeledő szigetet figyelték. Három óriási sziklára épült, ahol a mólótól egy meredek lépcső vezetett felfelé egyenesen be az erődbe. A vízben három őrtorony is állt, rajtuk két-két ágyú és lőporos hordók többsége. Az erőd falai magas farönkök voltak, amelyeknek az ég felé néző végük hegyesre volt kihegyezve, a tövükben pedig ugyanilyenek kifelé álltak a külvilág felé ezzel megakadályozva a bejutást az erődbe a kívül tartózkodóknak. Bent az erőd területén egy több méter magas őrtorony állt, melyen lámpások függtek és többnyire zöld és kék fényű lángokat tartottak. Azonban az erődben egyelőre nem lehetett látni mozgást. Legalábbis Anne nem vett észre semmit, habár tudta, hogy valószínűleg ők már látják őket, hiszen a szigetről más volt a látóviszony, mint a hajóról. Erről már régen meggyőződött, így nem hagyta az utolsó dolognak a harcra való felkészülést, hiszen valószínűleg percek kérdése és lövedékzápor hullik majd rájuk. Abban viszont kételkedett, hogy a kevésbé beszámítható legénysége mennyire lesz képes teljesíteni a parancsait. Reménykedett. Pár métert még haladtak előre, annak ellenére, hogy a sziget körül teljes szélcsend volt. Ekkor már látszottak az egyetlen bejárat mellett díszelgő két csikóhal szobor, melyeket testközelből még sosem látott ugyan mégis feltételezte, hogy Henry-nek a kétszerese lehet, úgy, hogy a férfi majdnem száznyolcvan centiméter magas. Ezek azonban nem a szokásos csikóhalak, amely a tengerben is úszkál. Ezek uszonya ugyan valóban megegyezik a fajtársuknak is ismeretes uszonnyal, de a testük többi része egy igazi ló felsőteste. Keringenek legendák a tengeren, a kalózok körében miszerint, a Ferry önmagától képtelen úszni a tengeren, habár vannak vitorlái. Ennek nem az az oka, hogy rossz lenne a felépítése, hanem mert azon a tengeren, ahol a Holtak vannak, nincs szél. Így tehát érthető, hogy miért is nem tud úszni. Ezért ezek a hal és ló ötvözete húzza ezt a hajót a túlvilági sziget felé, ahol a holtak vannak. Anne nem tudta, hogy elhiggye e ezt a mondát vagy sem, de minden reménye szerint, hamarosan megtudja mi az igazság. Még közelebb hajóztak és már majdnem elérték a mólót, azonban az őrtornyok csendesebbek voltak, mint valaha. Anne-nek gyanús volt. Kapitánysága alatt megtanulta, hogy ha egy erőd csendes, az közel sem jelenti azt, hogy a lakói távol vannak otthonuktól. Lesben várnak, ráadásul pontosan tudják, hogy érkeznek. A feje lüktetni kezdett, ahogy a köd egyre homályosabbá tette előttük az utat. Hirtelen nagyon rossz érzés fogta el, hogy bár sosem jött volna ide, és hallgatott volna azokra, akik mindvégig óvva intették ettől a lehetetlen expedíciótól. Egyre mélyebben hatolt a köd a fejébe és a lelkébe. Sötét gondolatok gyülekeztek benne és arra akart vetemedni, hogy kiugrik a hajóból, mire Henry megmarkolta a vállát és a karjánál fogva magához rántotta a nőt. Anne majdnem elszédült a rántás hatására, de ezzel együtt kitisztult némileg a feje. A part vészesen közeledett és megszólaltak a szigeten a kürtök, amik a jöttüket jelezték azoknak a rémségeknek, amelyek a szigeten tanyáztak ősidők óta. Anne figyelmét, mégis egy torony kötötte le, a fő őrtorony a sziget belsejében, aminek a tetején kigyulladt a vörös lángokkal lobogó lámpás, ami szinte világítótoronyként vezette őket a móló felé. Kicsit később már látta is a kicsi és bartáságtalan helyet, ahol horgonyt vetettek és partraszálltak. Mennyi ideje álmodott erről, hosszú évek után ő lesz az első, aki megpillantja a régen elveszettnek hitt totemet, az Árnyéktörőt. Ő szállt elsőnek partra, majd követték őt a többiek is. Még mindig csend volt. Nem tudta mire vélni, hiszen minden bizonnyal tudták, hogy a szigeten vannak és ellenállásra számított. Ahogyan a kalózok felsorakoztak és egyre többen lettek mögötte, csupán néhány embere maradt a hajón, a kezükben karddal és pisztollyal. Anne is megragadta a saját kardját, amit egy pár napja talált egy elfeledett régi ruhásszekrény legalján.