A Tolvajok Tengerén - Elfeledettek szigete

6. Fejezet: Madame Olivia

Anne a partra ment, ahol a férfit is látta. Viszont mire leért a vízpartra a férfinek már csak hűlt helyét találta. Körbeforgott magán, de továbbra sem látta sehol sem, lehet, hogy csak a szeme káprázott? Úgy döntött, hogy elindul a part mentén hátha észreveszi. Ahogyan a puha homokban sétált a bokája körül fátyolként csavarodtak a hullámok. A hűsítő vizet a csizmáján keresztül is érezte. Az este közeledtével ugyanis a víz is lehűlt jelentősen. Az égen egyre magasabbra vándorló hold bevilágította a partot szinte nappali világossággal. Egy-egy fa árnyéka formákat alkotva vetültek a homokra. A kis kavicsok és kisebb sziklák csillogtak a holdfényben és úgy tetszett, mintha ezernyi apró drágakő heverne a földön. Anne egy kékes színű kőért hajolt le és ragadta meg. Miután a kezében tartotta jobban szemügyre vette, s rájött, hogy a kő valójában nem is kő, hanem egy apró kagyló, amelynek már egy ideje nincs lakója. Körbenézve többet is talált, amelyek a minden színben pompáztak. A kezében lévőt lassan a zsebébe csúsztatta, amint tovább haladt a parton. Gondolataiban visszagondolt a régi időkre, mikor a családja még a családja volt és most döbbenten eszmélt rá, hogy nincsenek többé, elhagyták és egyedül van. Ugyanakkor mégsincs teljesen egyedül, hiszen ott a legénysége, akik támogatják mindenben, ők a családja. Catherine és az anyja meg hadd legyenek csak ott ahol vannak, St. Adelaide-n a királyi palotában. Elhesegette a családja körüli gondolatait és inkább a holnapra gondolt, amikor Madame Olivia-val kell beszélnie. Előre félt, hogy a nő talán nem fog segíteni, csupán azért, mert egyszer még három vagy négy évvel ezelőtt karrierje kezdetén, ellopott tőle egy szérumot, amit azóta sem bocsátott meg neki. Persze nem egyszerű szérum volt, Madame Olivia évekig dolgozott rajta, ő pedig egyetlen perc alatt elvette az asztalon hagyott, csillogó fiolába zárt nyálkás anyagot. Gondolataiból egy rég nem hallott hang ébresztette fel.

-Te csak úgy elmész mellettem, Annie? – kérdezte egy mély hang, a fa árnyékában.

Anne lassan fordult a hang irányába. Csak egy ember hívta őt Annie-nek, pontosabban kettő, de mivel az apja halott, ezért csak egy lehetősége maradt. Henry.

-Régen láttalak drága Annie, öt éve. Nem hiányoztam? – lépett ki a fénybe a férfi.

Magas volt és sármos. Barna hajának néhány tincse szemeibe lógott, amely némileg takarta mogyoróbarna szemeit. Vékony alkatához képest izmos volt. A hanyagul felvett inge, amely szakadt és koszos volt, helyenként felfedte felsőtestét, ahol tucatnyi horzsolás és heg éktelenkedett. Fekete szövetnadrágja és bőr csizmája helyenként feslett volt és kopott. A nyakában pedig ott lógott Anne nyakláncának másik fele. A medál végén a szív alakú kő másik fele. Anne-nél volt az egyik, a másikat Henry tartotta meg, hogy soha ne felejtsék el egymást. Ez emlékeztette őket örökké tartó szerelmükre, amely Anne jóvoltából mégsem tarthatott örökké. Henry is észrevette a nő nyakában lógó ékszert és elmosolyodott. A szemei végül az ajkait és a szemeit kezdték tanulmányozni. Közelebb lépett hozzá, mire Anne tett egy lépést hátra. Csúnyán váltak el régen, vagyis Anne még maga sem tartotta tisztességesnek, ahogyan otthagyta a férfit. Döbbenten tapasztalta, hogy a férfi mégjobban elmosolyodott, mikor hátra lépett.

-Úgy látom eljutott hozzád az ajándékom. Billy szívére kötöttem, hogy csak neked adhatja oda és mindenképpen tegye is ezt meg.

Anne nyakláncához nyúlt volna, hogy kezébe vegye és megnézze, mikor a nő ráhelyezte kezét és még tovább hátrált, mígnem már lábszára közepéig ért a tengervíz.

-Mit akarsz? – kérdezte Anne gyanakvóan – Nem kellett volna elküldened nekem, otthagytam, hogy tartsd meg.

-Ennek ellenére mégis megtartottad, még viseled is. – folytatta Henry.