Érzelmektől hajtva 2. (Charles Leclerc fanfiction)

4. fejezet

Két napja jöttünk haza Svájcból, és azóta szinte csak itthon feküdtünk és pihentünk.
- Austin. Korán reggel fél 7 van és még szünetem van. Mi a franc bajod van, hogy ilyenkor zaklatsz?- hallottam Charles hangját, ahogy álmosan beleszólt a telefonba, és ezek szerint Austinnal beszél.- Jó, persze.- motyogta egy ásítás közben, mire elmosolyodtam. Oda se figyel az edzőjére.- Aha. - bólogatott.- Okés. Na ciao.- rakta le sóhajtva a telefonját.
- Miért zaklatott?- kérdeztem felé fordúlva, ahogy visszafeküdt mellém.
- Igazából fogalmam sincs.- mondta, mire felnevettem.- Semmit nem jegyeztem meg belőle amit mondott, csak helyeseltem bármi is volt az.- temette bele a fejét a párnába.- Korán reggel van, ilyenkor még nem fog az agyam. - motyogta. Pár pillant múlva az én telefonom csengőhangját hallottuk, mire Charles a szemét forgatva felpillantott.- Biztos Austin az.
A telefonomat felvettem a szekrényről és tényleg Austin volt az.
- Szia Austin.- köszöntem neki.
- Na remélem, hogy te figyelni fogsz rám, mert a drága barátod tuti semmit nem jegyzett meg abból amit mondtam neki.- mondta a telefonba.
- Igen, figyelek.- bólintottam elnyomva egy kikívánkozó ásítást.
- Okés. Szóval anyudék és apum megbeszélték, hogy az egész családnak el kéne menni egyet nyaralni vagy telelni, kinek hogy tetszik. Azért, hogy töltsünk együtt egy kis időt addig míg nem kezdődik a szezon.- mondta.- 1 hét múlva mennénk Ibizara. Ti is jönnétek nyílván, ha ráértek és nincs semmi dolgotok.- már válaszoltam volna neki, hogy nincs, de egyből folytatta.- Bár biztos nincsen semmi. Mégis mi lenne? Szeretnék, hogy Leclercék is jönnének. Szilveszterkor is már nagyon jól elvoltak együtt és jól kijöttek egymással. Szóval szólhatnátok nekik is, hogy jöjjenek. Na befejeztem ezek voltak a fontos dolgok.
- Csak egy kérdésem van.- szólaltam meg végre.- Ezt mégis miért szombat reggel fél hétkor kell közölni, amikor még minden normális ember alszik?- kérdeztem sóhajtva és már egyben bosszúsan, mire Charles nevetve pillantott fel rám.- Nem ért volna rá később? Mondjuk valami emberi időben?
- Hogy ti milyen lusták vagytok. Megérdemlitek egymást. Na aludjatok akkor vissza. Ciao.- köszönt el röhögve Austin és lerakta a telefont.
- Ez bolod.- néztem döbbenten a telefonom elsötétülő képernyőjét.
- Sose volt normális.- vágta rá Charles és mosolyogva húzott magához miközben kezeivel átfogta a derekam.- Na aludjunk.- nyomott egy puszit a nyakamra. Becsukta a szemét miközben a nyakamba temette az arcát én pedig a haját kezdtem el simogatni.- Nem, nem megy. Nem tudok már visszaaludni.- pillantott fel rám.
- Én se.- ingattam a fejem.

........

Pascale melett állva figyelem, ahogy a három testvér próbálja begyömöszölni az öt bőröndött a taxiba, a taxissofőr pedig csak idegesen rágózva figyeli, hogy éppen mit is művelnek.
- Be kell, hogy férjen.- nyomkodta Charles bőröndjét Arthur, amivel nem sokmindent ért el.
- Jó, akkor a tiédet kihajintjuk és lesz hely.- mondta Charles az öccsének.- Nem kell az neked.
- Miért az enyémet? A tied amúgy is nagyobb.- vágta rá Arthur.
- Istenem, de rosszak.- ingatta a fejét mellettem Pascale, mire felnevettem.- Szoktak veszekedni amúgy a szezon közben?- kérdezte tőlem.
- Általában nem.- ingattam a fejem.
- Akkor jó. De ha veszekednének nyugodtan dobd ki az egyiket.- legyintett, mire nevetve hallgattam.- Vagy mindkettőt.- gondolta át.
Lorenzo pedig eközben egész nyugodtan kiszedte az összeset és szépen pakolgatta össze-vissza, míg befért az összes.
- Nyugodjatok meg szépen. Megoldottam.- mondta nekik Lorenzo, mire mindketten a lezárt kocsit néztek döbbenten.
- Hogy?- kérdezte Arthur és Charles tökéltesen egyszerre.
- Ha nem veszekedtetek volna, akkor láttátok volna.- sóhajtotta Lorenzo.- Na mehetünk.- mondta mosolyogva.

Már a repülőn ülök Elena mellett. Charles Austinnal és a testvéreivel nevet valamin. Anya Pascaleval, apa pedig Austin apjával beszélget valamiről mellettünk. Marcoék nem jöttek velünk, mert ugye még Viola nem régen született meg, így még nem akarnak utazni.
Elenával jól elbeszélgettünk. Elmesélte az egész sztorit, hogy Austin hogyan kérte meg a kezét én pedig arról kérdeztem, hogy mikor lesz a nagy nap.
- Még nem tudjuk, hogy mikor lesz az esküvő, de szerintem valamikor nyár közepén.
- Amikor mindenki itthon van.- bólintottam.
- Igen.- mosolygott rám Elena.- Amúgy nem tudom, hogy Austin mondta e már neked, de azt szeretné, ha te lennél a tanuja.
- Én?- kérdeztem döbbenten.- Miért?
- Mert úgy szeret, mintha a tesója lennél és Marco és Charles között pedig nem tudott választani. Ezért lettél te.- magyarázta.- És igazából miattad is vagyunk mi együtt.- tette még hozzá mosolyogva. Az én egyik táncfellépésemen találkoztak először, és szinte egyből egymásba szerettek, bár azért tényleg segítenem kellett egy kicsit, hogy Austin ne rontsa el a dolgokat.
- Dehogy.- ingattam a fejem.- Egyszer úgyis találkoztatok volna, nem kellettem volna én is hozzá.
- De te voltal, aki megmagyarázott dolgokat. Mondjuk azt, hogy Austin hülye és nem kell komolyan venni minden mondatát.- mondta, mire felnevettem.
- Igaz.- bólogattam nevetve, mire éppen idefigyelt felénk az említett ezért rávigyorogtam.- Ezt szó szerint így mondtam.
Austin a fejét ingatva felállt és idejött hozzánk.
- Fogadjuk rólam volt szó.- mondta sóhajtva.
- Dehogy.- vágtuk rá egyszerre Elenával félig röhögve félig komolyan.
- Aha. És mi volt olyan érdekes?- kérdezte leülve Elena mellé.
- Semmi.- mosolyogtam rá.
- Jó. Ha már így együtt vagyunk akkor kérdeznék tőled valamit.- pillantott rám Austin.- Jobb minél előbb, mert ha esetleg nemet mondanál, akkor még törhetem a fejem, hogy kit válasszak.- mondta, mire nekem egyből leesett, hogy azt akarja mondani, amit az előbb Elena is elmondott.- Szóval drága Mia lennél az esküvőnkön a tanum?
- Hát persze, hogy igen.- vágtam rá mosolyogva, mire láttam, hogy Austin megkönnyebbült.- De nem tudom miért rám gondoltál.
- Hidd el először nem rád gondoltam.- mondta röhögve, mire csak a szememet forgattam.- Igazából akik mindig itt voltak nekem az te, Marco és Charles. A két fiú között meg nem tudok választani ezért lettél te. Köszi, hogy elválallod.
- Köszi, hogy engem választottál.- mosolyogtam rá.
- Ki mást, ha nem az egyetlen hugomat?- vigyorgott rám.