Érzelmektől hajtva 2. (Charles Leclerc fanfiction)

50. fejezet

A versenyen Charles megint remekelt és most jöhet a nyári szünet, ami most nekünk az esküvőnkről fog leginkább szólni. Még nem mondtam el Charlesnak, hogy babát várok, de minnél hamarabb el szeretném, hogy megnyugodjak, és azért a rosszúlléteket se tudom sokáig titokban tartani előtte. Szóval most erőt veszek magamon.
- Kicsim.- ölelt magához hátulról Charles.- Mit szerettél volna mondani?- kérdezte, mire megmerevedtem a karjaiban. Na most vagy soha...
- Öhm.- fordúltam meg.- Ülj le légyszi.- mondtam, mire furán pillantott a szemeimbe.
- Baj van?- kérdezte egyből aggódva.
- Nem. Csak fogalmam sincs, hogy mit fogsz ehhez szólni.- sóhajtottam egy nagyot és a kezemben lévő kis dobozzal felé fordúltam miközben ő leült a kanapéra. A kezébe adtam a dobozt, amiben egy rajz volt, amit én készítettem.
Charles felpillantott rám és elkezdte kinyitni a dobozt, én pedig feszülten figyeltem minden kis mozdulatát. Charles levette a doboz tetejét és a gyűrűbe csavart lapot szépen kihajtotta és meglátta a művemet, amit ahogy értelmezett, úgy változott az arckifejezése is. Először értetlenséget, utána döbbenetet mutatott arca. Végül felpillantott rám, én pedig már annyira ideges voltam, hogy egy könnycsepp kihullott a szememből, amit hagytam lefolyni az arcomon. Charles ezt végig nézte és végül megszólalt.
- Ez komoly? Istenem Mia. Te gyereket vársz? A közös babánkat?- kérdezte mélyen a szemembe nézve, mire egy aprót bólintottam. Még mindig semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, így egyre jobban el kezdtem félni. Charles hirtelen felpattant és odalépve hozzám felkapott karjaiba és nagy erővel megölelt.
- Atya világ. El se hiszem.- kiáltott fel, mire végre megnyugodtam és elmosolyodtam. Charles lerakott és így megláttam, hogy neki is könnyesek a szemei. Nem igazán szokott sírni. Sőt... alig láttam őt sírni, de tudja nagyon jól, hogy tőlem nem kell titkolni az érzéseit.
- Annyira boldog vagyok.- simította kezét az arcomra, mire én megkönnyebbülésemben megint elsírtam magam és szorosan a mellkasába fúrtam a fejem.- Istenem. Babánk lesz.- mondta, mire én csak szipogva bólogattam.- Annyira szeretlek Mia. Elmondhatatlanul imádlak. Tényleg.- szólalt meg, mire egy kicsit elhajoltam tőle, hogy lássam arcát. Pár könnycsepp végigszáguldott az arcán, amit letöröltem a kezemmel és mosolyogva a szemébe nézve hosszasan megcsókoltam.
- Én is szeretlek.- suttogtam ajkaira, amikor végetért a csókunk.
- Megígérem, hogy én leszek a legjobb apa a világon.- mondta komolyan a szemembe nézve.
- Efelől kétségem sincs.- mosolyogtam rá miközben leültünk.
- Mikor tudtad meg?- pillantott a hasamra csillogó szemekkel és óvatosan megsimította, és ez a tette megmelengette a szívem.
- Szombaton.- mondtam.- Reggel rosszúl voltam. Utána az edzésen is hánytam, és hát Arthur azt mondta, hogy csináljak egy tesztet. Szóval végül csináltam. És pozitív lett.
- Arthur ott volt veled?- pillantott fel rám.
- Igen. Ő tudta meg legelőször. És hát ő nyugtatott meg.- motyogtam halkan.
- Megnyugtatni?- nézett rám értetlenül.
- Nem tudtam, hogy mit fogsz szólni a babához. Mert tudom, hogy először a karrieredre szerettél volna csak koncentrálni, és most ez így bekavart.- mondtam lehajtva a fejem.
- Istenem szívem. Dehogy.- emelte fel a fejemet az állam alá nyúlva.- Nekem te vagy a legfontosabb. És mostmár a pici is.- mosolygott rám a legszeretetteljesebb mosolyával.- Komolyan mondom, hogy mindent meg fogok tenni a boldogságotokért.- simította meg az arcomat.
- Tudom.- mosolyogtam rá.- Annyira szeretlek Charles.- húztam még közelebb magamhoz.
- Én is téged szerelmem.- nyomott egy puszit a homlokomra, és a hajam simogatta közben.- Mikor megyünk el orvoshoz? Mert gondolom kell.- pillantott rám.
- Én a holnapra gondoltam. De igazából mindegy. Csak nem akartam nélküled menni. Először neked akartam elmondani.- néztem én is rá.
- Még jó, hogy nem mentél nélkülem. Mindig ott akarok lenni melletted.- csókolt meg, mire elmosolyodtam és végre én is nyugodt szívvel tudtam örülni a kisbabánknak.

Másnap elindultunk egy magánklinikára. Charles elképesztően izgatott volt, szerintem jobban, mint én.
A doktor nagyon kedves volt velünk és nyilván nagy rajongója Charlesnak, de megígérte, hogy titokban tartja, hogy mi itt jártunk.
Amikor felfeküdtem az ágyra és az orvos valamilyen kis eszközzel végigsimított a hasamon, a monitoron keresztül lehetett látni a mi kis babánkat.
Charlesra pillantva láttam, hogy csillogó szemekkel figyeli, a még kis babszem méretű babát. Elmosolyodtam az arca láttán és elképesztően nagy boldogság járt át, ahogy láttam, hogy mennyire örül.
- Megcsináltunk minden fontos vizsgálatot.- pillantott rám az orvos.- A kisbaba teljesen egészséges, de még ilyenkor kell a legjobban figyelnie magára, hogy semmi baj ne történjen.
- Rendben.- bólintottam. Megköszöntünk mindent az orvosnak és haza indultunk. A házba belépve Charles egyből kirakta a kis ultrahang képet az egyik falra, mire elmosolyodtam.
- Nekem is tetszik, de nem kéne, ha bárki idő előtt tudná meg.- álltam oda mellé.
- Majd akkor levesszük.- ölelt magához és egy puszit nyomott a hajamba. Azt terveztük, hogy az esküvőnkkön közöljük a nagy hírt a családainkkal és barátainkkal, mert hát úgy a legegyszerübb.
- Mostmár ez a kedvenc képem.-nézte vigyorogva, mire én is elmosolyodtam.- Úgy szeretlek.- hajolt felém és hosszasan megcsókolt, amit nyilván egyből viszonoztam.
- Én is szeretlek Charles.- mosolyogtam rá.