𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Kijárat‖

A Tisztáson minden a feje tetejére állt, amikor kiderült egyik kapu sem fog bezáródni éjszakára. Mit mondhatnék, szinte mindenki pánikba esett. Az építők valami nevetséges falat húztak a kapuk elé, ami szerintem 5 percet sem fog kibírni a siratókkal szemben, de még 1-et sem. Newt mindenkit az elöljárók épületébe parancsolt, ahol szobákra osztottak fel minket. Nem nagy meglepetésként ért, amikor Thomassal, a szőkeséggel, Chuckkal, Albyval és Mr. bunkóval kerültem egy szobába. Az ablakok elé deszkákat szereltek így csak a gyenge olaj lámpa adott fényt. Egy ágy helyezkedett el a szobába, de azt is a még kába Alby kapta meg, Newt és Thomas egymás mellett ültek nem messze az ágytól, velük szembe Chuck felhúzott lábbakkal ült, én meg az egyik távolabbik sötét sarokban, Minho pedig velem szembe. Tudomására adtam, hogy tartsa távol magát tőlem, de feleslegesen jártattam a számat. Csendben ültünk és vártuk a siratókat, amik lassan elfogják érni a tábort.

-Miért teszik ezt velünk az Alkotók? -kérdezte szegény Chuck a sírás határán.

-Nem tudom, de velem már kétszer kiszúrtak, amikor ide tereltek, mint egy birkát és amikor kényszer találkozásom volt egy paraszttal. -gúnyosan néztem az előttem ülő fiúra.

-3 éven keresztül jó életem volt, aztán megérkeztél ide, mint egy isteni csapás. -ugyan azzal a hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint én. Újra ideges lettem és felpattantam a földről, de követe a példámat és meg álltunk nem kicsit közel a másikhoz.

-Talán nem kellett volna levadásznod, de neked szükséged volt az elismerésre, hogy még nagyobb legyen az egod. -emeltem meg a hangomat és végig fenntartottam a szemkontaktust.

-Úgy mondod, mint ha neked nem lenne. -pattanásig feszültek közöttünk újra a dolgok.

-Kezdem megbánni, hogy a tökön rúgás helyett nem öltelek meg ott helyben. -még mindig magasan tartottam a hangomat. Erre fel csak gúnyosan felnevetett.

-Persze. Annyira beteg és gyenge voltál, hogy még egy madárnak sem tudtál volna ártani, nemhogy nekem. -nagyon türtőztetnem kellett magam, hogy ne keverjek le neki még egyet ennyi szem láttára.

-Te egy akkora...-befejezni már nem tudtam, mert a szőke fiú közbe avatkozott és eltolt minket a másiktól.

-Fejezzétek be, most! Úgy veszekedtek, mint egy 50 éves házaspár. -kiabálta le a fejünket.

-Ha ő lenne a világon az utolsó sem mennék hozzá. -sétáltam arrébb.

-Most az egyszer egy véleményen vagyunk. -morogta és itt véget is ért a veszekedés.

X

Javában este volt, de még egy sirató sem tértbe a Tisztásra, pedig néhánynak a hangját távolról lehetett hallani. Az ablak melletti falhoz voltam dőlve és a rések között néztem a már feketeségbe öltözött tábort. Körülöttem a többiek pihentek és nekem is ezt kellett volna tennem, de még mindig dúlt bennem a méreg Minho miatt. Abban reménykedtem ezek után a közelembe sem merészkedik, erre nem oda jött elém az ablakhoz és felvette a testtartásomat.

-Bátor vagy. Perpillanat ha újra beszólsz nem fogod megúszni egy újabb pofon nélkül. -fordultam felé. Még rajtam látszódót a harag, rajta inkább a megbánás.

-Ne haragudj azért, amiket mondtam. Egyáltalán nem vagy haszontalan és nem vagy egyikünk terhére sem. -egy darabig kerülte a tekintetemet, de utána felnézett a szemembe. A tekintetétől kezdett alább hagyni a bennem lévő harag, amíg tova nem szállt. -Nekem...szükségem van rád, főleg holnap majd oda kint, hogy még egyszer megnézzük a kijáratot.

-Akkor miért mondtad nekem ezeket? Tud mennyire fájtak a szavaid? -leplezni sem tudtam az ezekből fakadó fájdalmamat. -Nem kicsit bántottál meg.

-Tudom, csak az a dolog...meg akartam veled beszélni, de helyette csak ideges lettem és neked feszültem.

-Már mindegy. Nincs ezen mit megbeszélnünk. -megfájdult a szívem attól, amit mondani készültem. -Nem történt semmi. Kész. -pillantottam rá.

-Igen. Pont ezt akartam mondani. -köszörülte meg a torkát és a Tisztásra koncentrált. Úgy fest tévedtem az érzéseink kapcsán. Egy irányú vágyak voltak és a tegnapi csók is véletlen volt a részéről, de mit is vártam. Én vagyok az első lány az életében, miért pont engem választana maga mellé, amikor vannak nálam biztos szebbek és elviselhetőbbek?

X

Talán egy óra telhetett el, amikor a siratók jellegzetes hangja a Tisztásról hangzott fel. Egyszerre ugrottunk fel a földről és távolabb húzódtunk az ablaktól. Chuck mellém került és átölelve húztam magamhoz közelebb. Minho volt a bátrabb, aki oda lépett az ablakhoz és kitekintett, vajon hol lehetnek a siratók, de elég hamar kiderült, mivel az egyik tőlünk nem messze lévő szobából kiáltások hangzottak fel. Hirtelen nem tudtam mi lenne a legjobb, ha kirohannánk vagy ott maradnánk, de ezt Thomas elég hamar fel borította, mivel csak úgy kirohant az ajtón. Hiába kiabáltak utána a fiúk, mint aki meg sem hallotta futott tovább. Kétségbeestem a fiú elvesztése gondolattól és nem gondolkoztam csak futottam utána. Most én játszottam azt, aki süket és nem álltam meg a többiek hangjára.

Ahogy kiértem a sötétségbe nem messze tőlem megláttam Thomast, aki éppen az egyik gyereket akarta megmenteni a siratótól, de az inkább halálra szurkálta és tovább állt. A segítségére siettem és éppen készültem volna arrébb húzni, amikor megjelent egy újabb előttem. Ilyen közelről még soha nem láttam egyetlen egyet sem. Lelkiekben felkészültem a halálomra, de az csak rám nézett és elgurult. Mi a fene? Nem nagyon akartam vele foglalkozni és inkább a fiú sérüléseit mértem fel, az egész testét tűszúrások borították.

-Meg...-kezdett volna bele a kioktatásomba Newt, de a szavába vágtam.

-Hozd neki az ellenszert, most! -adtam ki a parancsot és próbáltam felrángatni a földről az elájult fiút, csak nem igazán ment egyedül. Szerencsére Minho is jött utánam és segített el vonszolni valameddig Thomast. Igaz Newt nem tudta befejezni a lecseszésemet, de Minho megtette helyette.