𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Mentor‖

Nem tudom mi volt kegyetlen a szereplés vagy a szűk ruha. Igaz gyönyörű volt meg minden, de lehetett volna kényelmesebb. Alig vártam, hogy vége legyen az interjúknak és mehessek vissza a szobámba és le vegyem ezt magamról. Néhány órával később be is következett így most az asztal előtt ülünk és eszünk. Legalább a minőséggel nem spóroltak. Gianna elmondta a holnapi programokat, amiben nem szerepelt hála az istenek közszereplés. Nagyjából piheni fogunk sokat, de lesz egy napunk felkészülni a Bajnokságra. Természetesen edzés terén is megtudunk ezt-azt majd az ellenségeinkről Owen segítségével. Thomas és a kedves hölgy segédünk már rég nyugovóra tértek, egyedül én nem bírtam elaludni így gondoltam iszok egy pohár alkoholt valamelyikből. Halkan sétáltam a célom felé, ahol kisebb meglepetésként ért Owen jelent léte. Tekilát ivott éppen és valamit bámult a kezében.

-Mi van csak nem tudsz aludni? -tekintett hátra rám.

-Nem igazán. -sétáltam felé és helyett foglaltam mellette. -Gondoltam iszok egy pohárral valamiből, hátha az elálmosít. -természetesen erősebbet töltöttem magamnak és meg is kóstoltam. Bevallom nem volt rossz.

-Mikor kezdtél el inni? Hamarabb néztem volna ki a mindig mosolygó barátodból. -nem kevés meglepettség tükröződött a hangjában.

-Ő lenne az utolsó, aki alkoholista karriert választana...1 éve kezdtem el többet inni, mert ez enyhítette a fájdalmaimat. -sóhajtottam fel, közben lögyböltem a poharamban lévő italt.

-Akarsz róla beszélni? Tudod én jó hallgatóság vagyok, meg jó lenne ha megismernélek jobban. Többet tudnék segíteni a Bajnokság alatt.

-Azzal a feltétellel, ha te is mesélsz. -biccentettem a kép keretre, ami a kezében lógott.

-Legyen. Kis játékos. -forgatta meg a szemét.

-Rengeteg barátomat veszítettem el a múltban. Engem először egy lány csoporthoz küldtek, utána kerültem a fiúkhoz, mert a csapatomat kiiktatták. Csak én voltam a megfelelő alanyuk. A fiúk között szereztem sok barátot és voltak ellenségeim is. Először Chuck egy 12 éves kis fiú halt meg amikor az életét adta Thomasért, aztán jött Winston és Clint, akit a buggyantak öltek meg és...és Newt, az egyik legfontosabb ember volt számomra és őt a vírus vette el tőlem, én és Thomas láttuk őt utoljára és megkíméltük a további fájdalmaktól, ezek is nagyon rátettek erre az egészre, de a legjobban életem szerelme. Minhónak hívták, ő is a fiú csoporthoz tartozott, eleinte gyűlöltük a másikat, de egyre többet kezdtem érezni iránta és puff a perzseltföldön össze jöttünk. A Menedékben 3 évig voltunk együtt aztán...aztán be köszöntöt az élet és szakítottam vele. Azóta van egy barátnője Ella, aki igaz aranyos és kedves, de fáj, ha mellette látom. -nehéz volt számomra vissza emlékezni ezekre a dolgokra.

-Ha ennyire fájt akkor miért nem békültél ki vele?

-Mert nem lehet. -összeszorult a torkom és inkább nem akartam ebbe a témába tovább menni. -Most te jössz. -fordultam teljes testtel felé.

-Ők a családom vagyis csak a volt. -nyújtotta át a képet. -Az anyám, az apám és a húgom meghaltak a vírusban, akkor voltam 18 éves. Az öcsém pedig 14 volt. Együtt menekültünk el a városból, de a VESZETT-nek köszönhetően elszakadtunk egymástól. -a képet teljes egészébe áttanulmányoztam és a szőke kis fiún jobban megállapodott a szemem.

-Hogy hívták az öcsédet?

-Vince. -sóhajtott fel. A név hallatán kikerekedett szemekkel meredtem a képre és hirtelen nem tudtam mit is feleljek. Ha elmondom neki, hogy ismerem Vincet akkor le is bukhat a tervünk, de mi van, ha így segítene nekünk?

-Tudom milyen el veszíteni egy testvért. -küldtem le az utolsó kortyot.

-Abban nem is kételkedtem. Na, de most menj pihenni. Holnap fárasztó napotok lesz.

-Igen. Tudom. -intettem búcsúzásul és már távoztam is.

‖Minho‖

Az estét egy távolabbi kis helyiségben töltöttem, ahol délután az interjúkat néztük. Thomas ruhája nevetséges volt, de Hope egyszerűen gyönyörű volt. Le sem tudtam róla venni a szememet, el is képzeltem milyen lenne az esküvőnkön.

-Még mindig itt vagy. -foglalt mellettem helyett Ella.

-Nem tudok aludni.

-Hope miatt igaz? -erre felé kaptam a tekintetemet. -Figyelj, ha még mindig szereted akkor ne enged el. -helyezte a vállamra a kezét.

-Sajnálom, nem akartalak kihasználni csak annyira egyedül éreztem magam Hope miatt. Mióta az eszemet tudom ott volt mindig mellettem.

-Miért haragudnék rád? Azért, mert életed szerelmét szereted? Nem haragszok rád és csak sok szerencsét tudok kívánni neked. Remélem épségben vissza térnek.

-Én is nagyon remélem. -könyököltem a térdemre és csak meredtem magam elé. Ekkor a háttérben hangzavar tört ki, majd ismeretlen idegenek ránk törtek és fegyvert szegeztek egyesen a testünk irányába.