𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Leromlott élet‖

A legközelebbi pihenés rá 3 órára következett be. A lábaim erőtlenül zuhantak a valaha gyárépületnek szolgált helyiség padlójára. Nem tudom honnan, de Jorge és Brenda előhalászott a táskáikból pár csomag ételt és pár üveg vizet. Mindegyikünknek adtak egyet-egyet és el is kezdtük elpusztítani, mint egy falka éhes farkas. Alig fejeztem be a kajámat, amikor Minho letelepedett elém és a kezébe vette a kis elsősegély dobozt.

-Komolyan, most? -eresztettem egy sóhajt.

-Igen, mivel 10 perc és megyünk tovább és a legközelebbi pihenőig már nem akarom halasztani. Nem szeretném, ha bajod esne. -imádtam a fiú gondoskodó énjét, de most csak felidegesített. A válasz adásban Newt igen hamar megelőzött.

-De aranyos. -kuncogott és helyett foglalt közvetlenül az ázsiai fiú mellett, miközben végig vele tartotta a szemkontaktust.

-Most mi van? Megint megsértőtél, mert nem veled foglalkozom, hanem a barátnőmmel? -mosolyodott el kajánul. Na, kösz én ebből nem kérek megint.

-Akkor én most vissza vonulót fújok és csatlakozok valaki olyanhoz, aki tud másról is beszélni. -távozás előtt még kikaptam Minho kezéből a kis dobozt és ott is hagytam őket. A lépteimmel Thomast találtam meg, aki egyedül, mindenkitől távol ült és a semmibe meredt. Ahogy leültem mellé felkapta a fejét és már a szeméből kiszúrtam a gyászt.

-Nem a te hibád volt a többiek halála. -próbáltam nyugtatgatni és közben felhúztam a pólómat és elkezdtem újra kötni a sebet.

-Akkor miért érzek bűntudatot? Chuck abba a golyóba halt bele, amit nekem szántak, Winston és Clint az én hülye ötletem miatt, hogy vagyunk mi olyan menők, hogy túléljük ezt a poklot, a Tisztáson maradt srácok meg azért, mert nem voltam meggyőző. -igaz nem sírt, de éreztem a hangjában, hogy küszködik a visszatartásában. A fiú iránti együttérzésem erőre kapott és mire sikerült újra ragasztanom a lövés nyomát, megfogtam a kezét, amivel megleptem, mert kikerekedett szemekkel meredt rám.

-Tudom mit érzel most, én is ezt érzem a lányok miatt, de rájöttem, hogy attól nem változik meg a múlt, ha folyamatosan ezen rágódom. Azt kell nézni, hogy ennyien élünk és ez számít. -körbe tekintetem és a fiú velem egyidőben ugyan úgy cselekedett. Mire meg volt a számolás, utána újra egymás tekintetére koncentráltunk.

-Igazad van, nem is tudom mi lenne velem nélküled. -fordított a helyzeten és most ő fogta az én kezemet, ami megint ismerős érzés volt, ami biztos kiülhetett az arcomra, mert komoly arckifejezése lett és láttam rajta, hogy valami fontosat akar közölni, de a féltékeny srác bevetette magát és egy "fontos" ürügy miatt elrángatott onnan. Csak ezzel az volt a bökkenő, hogy látszódott rajta és a hangjában is a kicsinyke féltékenység, ami aláásta az igazságot.

X

Már megtehettünk nagyjából 20 km-t a még mindig kegyetlen melegben. Még nagyon messze volt a napnyugta, de Jorge megnyugtatott minket, hogy hamarosan elérjük a várost, amit lehetett látni a távolból. Újra a két lökött sráccal meneteltem közvetlenül az idegen vezetőnk mellett, mivel most Thomas csatlakozott Brendához, hogy ő tőle is megtudjon ezt-azt. Épp ráakartam kérdezni a férfi a legutóbbi kijelentésére, amikor mögöttünk felsikítottak. Egyszerre hátra fordultunk és még tanúi voltunk, ahogy Thomast és a lányt egy rejtett alagút bejáratta elnyel. Gyorsan oda rohantam és letérdeltem a járat szélére és lenéztem a korom sötét semmibe.

-Thomas! -kiáltottam a fiú nevét kétségbeesetten. Nem álltam készen elveszíteni az egyik legjobb barátomat is, elég veszteség ért már így is. A többiek is besegítettek és hol a fiú, hol a lány nevét szólongattuk. Ezt eljátszottuk 2 hosszú percen keresztül mire jött a válasz, nem kicsi kő esett le a szívemről.