𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Menedék‖

Az életünk gyökerestül megváltozott. 4 éve élünk, a többiekkel együtt e gyönyörű városban, ahol az élet maga a csoda. A várost ugyan úgy, mint anno Denvert óriási falak veszik körbe, védve a bent élőket a buggyantak támadásaitól. Itt mind egyen ragúak vagyunk, nincs különbség. Én egy nagy menő üzlet ember mellett kötöttem ki, mint titkárnő és most is rengeteg munkám van. Reggel nyolctól, egészen este hétig dolgozok, de legalább péntek van.

-Haza mehetsz Hope. Most hamarabb elengedlek, mert a kislányomnak születésnapja van. -lépett az asztalom elé Mr. Smith. Nem rossz főnök és kedves, de néha napján elég nyers tud lenni.

-Köszönöm uram és boldog születésnapot a lányának. -eresztettem egy mosolyt és felkaptam a táskámat. Fura volt délután négykor kilépni az iroda ajtaján, de legalább tudok segíteni Conornak a tanulásban. Lépteimmel gyorsan igyekeztem a még zöld lámpán és alig értem a túl oldalra már pirosra is váltott. Annyira érdekes volt a világosban haza felé tartani, mint éjszaka a sötétben. A munkahelyem szerencsére nem esett messze a lakásunktól. Én, Liam és Conor éltünk, egy 3 szobás lakásba és persze a dolgozok tartották fent a háztartást, meg persze egy nő vagyis én, aki takarít és főz. 20 éves fejjel máshogy látom a világot, de nem egyszer jut eszembe az útvesztő, a barátaim halála és a végső győzelmünk a VESZETT ellen. Istenem, de jó volt látni az apám vesztét és annak, aminek élt.

X

A nap hátra levő részét takarítással és főzésel töltöttem, Conor már úgy 2 órája hazaért és ecsetelte mik történtek vele. Az évek alatt egy-két testvéri emlék eszembe jutott és jó kapcsolatunk is lett. Ahogy beesett a másik delikvens rögvest a kajára vetette magát és úgy falta, aki már hetek óta nem evett. Önkéntelenül is kuncogásba kezdtem.

-Most mi van? Egész nap dolgoztam. Most eszek dél óta először. -mondta rágások közepette.

-Sejtem. Csak jó nézni, hogy ennyire jól tudok főzni. -leplezni sem tudtam volna mekkora büszkeség árat szét bennem.

-Erről jut eszembe. Ma találkozunk a többiekkel az utcában lévő kocsmában. -figyelmeztettet, de én nem felejtek el semmit. Mindig tartunk egy ilyen kis össze jövetelt, mivel mindenkinek a munkája sok időt vesz el a szabadidejéből. A múltkori 3 héttel ezelőtt volt és azért emlékszek ilyen pontosan, mert Thomas és Brenda akkor szakítottak. Ezt nagyon bántam, mert össze illettek.

Mire 7 órát ütött az óra elindultunk az éjszakába így hárman és nem kellett sokat mennünk, hogy elérjük a kis hangulatos kocsmát. Belépve az ajtaján már Aris és Serpenyő ott ültek a szokásos asztalunknál. A két fiú meg úgy szinte minden ismerősöm kezdett igazi felnőttnek kinézni, bár Serpenyő rendesen elkezdett szőrösödni, ami a szakács szakmába egy kicsit problémás, de azt mondja nem panaszolták még be, hogy valami nem oda illő dolog hevert a tányéron. Aris ha jól emlékszem akkor bolti eladó lett az egyik szupermarketben. Szokásosan köszöntöttük egymást és lassan megérkeztek Thomasék is. Az említett a fiú a falak körül ügyködik egész nap, ha már mérnők, Brenda a biztonsági embereknél dolgozik, mert csak így viselhet törvényesen pisztolyt. Jorge továbbra is a repülők terén dolgozik. Vince pedig igaz nincs itt, de ő lett a Menedék város kormányzója, a jobb keze valami oknál fogva Minho lett, akinek még nem igazán sikerült megérkeznie, de egyelőre nem is bántam.

Üldögéltünk, sztorizgattunk és természetesen ittunk vagyis én elég sok vodka narancsot legurítottam. Épp Conor akart hozzá fűzni valamit a témához, amikor nyílt az ajtó, egyszerre kaptuk abba az irányba a fejünket és szerintem mindenkinek a torkán akadt az alkohol vagyis nekem igen, mert fuldokolva köhögtem fel. Minho lépett be a jobbján az új barátnőjével. 1 éve szakítottunk, pontosabban én szakítottam vele egy olyan dolog miatt, amit még neki sem mondtam el. Még most is emlékszem arra a veszekedésre.

-Hope, legalább egy indokot mondj miért akarsz ennek véget vetni! -emelte meg már ő is a hangját, de nálam nem volt mérgesebb sőt összetörtebb sem.

-Mert már nem szeretlek és kész! -ezt már üvöltöttem, de a szívem akkor ketté is tört. Nem mondott semmit csak kiviharzott a szobából és azzal a lendülettel térdeltem le a szoba padlójára és utat engedtem a könnyeimnek.

Ez volt életem egyik legnehezebb napja. Az első természetesen a Newt-tal történtek. Nem telik el úgy nap, hogy nem idézem fel a szőke fiút, kimondhatatlanul hiányzik nekem. Thomas a segítségemre sietett és meg veregette a hátamat jó barátok módjára. Csak hálás pillantással jutalmaztam meg.

-Sziasztok. Ő itt barátnőm, Ella. -mutatott a lányra, akinek féloldalt át ölelte a derekát. Kék szemű és tejfel szőke haja volt, de nem volt ellenszenves kisugárzása. A lány úgy szintén köszöntött minket és sorra bemutatkoztunk neki, ahogy elért hozzám már a tekintetéből tudtam, hogy tudja ki vagyok.

-Minho sokat mesélt rólad. -tekintett hátra a fiú irányába, akivel azóta tartottam a szemkontaktust mióta az asztalunkhoz lépett.

-Sejtem nem jó sztorikat. -nem akartam gúnyosan mondani ezeket a szavakat, de csak sikerült. Azért hozzá tenném, nem azért vetettem véget a kapcsolatunknak, mert már nem szerettem így ez egy kicsit mellbe vágott, de az egyik részem örült annak, hogy tovább lépett és boldog. -Üljetek le nyugodtan a helyemre úgyis játszani igyekeztem. -biccentettem a dárctábla irányába, ami végre szabad lett. Meg sem vártam a további mondandójukat máris oda siettem és befoglaltam magamnak. Mióta nem lehetett fegyvert viselni csak a biztonsági csoportoknak, azóta búcsút mondhattam az íjászatnak. Persze csak akkor, amikor látják.

Mindegyiket telibbe dobtam és már csak az utolsó helyezkedett el a tenyerembe, készültem el dobni, amikor kirázott a hideg és újra elkezdtem hallani a 5 hónapja kísértő hangokat, amiknek a képe most kivételesen megjelent a szemem előtt.

-Ne kérem. Ne vigyék el -zokogott egy asszony, aki könyörgött egy fehérbe öltözött katonának, aki a fiát ragadta el. Páran próbálták le fogni a nőt, de az mindig sikeresen kiszabadult, végül egy golyóval kioltották az életét. Élettelenül csuklott össze a földre. Utána gyors kép váltás és egy zöld mezőn vagyok, egy kis tó terül el előttem és egy alak áll nem messze tőle és engem néz. Látom az arcán, hogy mozog a szája, de nem értettem mit mondott. Megint kép váltás és most az anyám áll előttem egy fehér fénybe burkolózva. -Téged sorsoltak ki erre. Te vagy az utolsó reményük...

Hirtelen vissza szippantottak a valóságba és reflexszerűen elhajítottam a dárcot, ami egyenesen az egyik férfi karjába fúródott. Természetesen felvisított és legszívesebben oda rohantam volna neki segíteni, de helyette rám jött a pánikroham és kiviharzottam a helyiségből, minden erőmet a futásba ölve futottam az erdő irányába. Most nem foglalkoztam semmivel sem csak megakartam szabadulni ezektől a képektől, de újra és újra lepörgött a szemeim előtt. Mikor végleg kidöglöttem az egyik fát átöleltem és sírva összecsuklottam. Egy idő után vége lett a kegyetlen filmnek, de egy hang, ami teljesen új volt még megtalált.

-Gyere vissza hozzám Hope. -a hang távoli volt, de nem volt ismeretlen.