𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Vallomások‖

Mérhetetlenül fáradt voltam, de sajnos egy álomnak köszönhetően felébredtem és a hevességtől fel is ültem. Boldogan vettem észre, hogy még korom sötét van és a többiek az igazak álmát alusszák. Legalább nem lesz senki, aki megkérdezi miért keltem fel. Egy családi álomnak köszönhetem az ébredésemet, aminek a helyszíne megint az a kis tó volt, de most nem az anyukámmal ültem ott, hanem két fiúval játszottam a parton. Az egyik 2 évvel ha nem többel volt idősebb nálam, fekete haja hosszú szálakban az égnek állt, barna sötét szemeibe csak úgy csillogott a csínytevés. A másik fiatalabb volt tőlem, talán pár hónappal vagy 1 évvel, neki szőke rövidre vágott haja volt, szintúgy barna szemei voltak, de ő vissza húzódóbb volt. Így hárman játszottunk miközben a szüleink a távolban ültek, egyikőjük arcát sem láttam, de az anyukáméra tisztán emlékeztem, de az apáméra nem. Nem is derengett, hogy róla álmodtam volna valaha. A cikázó gondolataimból az egyre több sötét felhő zökkentett ki. Feltekintetem az égre és természetesen tudtam, hogy eső lesz, de valamiben különbözött egy szimpla zápor felhőktől. Talpra ugrottam és úgy tanulmányoztam az eget, amikor fehér fény cikázott a távolban és a semmiből lecsapott egy villám jó távol tőlünk, de a dörgése idáig elhangzott és a hirtelen hangtól mindenki felült.

-Mi volt ez? -kérdezte hisztérikusan Serpenyő.

-Szerintem lassan kifog törni egy vihar és én azt tanácsolnám, hogy húzódjunk fedezékbe. -elkezdtem hátrálni, addig a pontig, amikor újból lecsapott egy villám vagyis jobban mondva egyszerre három, ami egyre közelebb volt.

-Igaza van Hope-nak. Azt az épületet célozzuk meg. -mutatott egy kisebb csoport épület irányába Thomas, ahol az egyik olyan közzel volt hozzánk, hogy láttam már a törött ablakait, de akkor is egy jó adag sprintet le kell vágnunk odáig. Addig szobroztunk ott, amíg egy újabb villám le nem csapott, utána rögvest futásnak eredtünk.

X

A vihar már javában kitört és mi csak futottunk az egyre távolabbnak tűnő épülethez. Hiába, hogy nem volt messze, de az egyre erősebb vihar és a villámlásoknak köszönhetően egy végtelenségnek tűnt elérni odáig. Isten nyíllai egyre közelebb és közelebb csaptak le és kezdtem teljesen megrémülni a gondolatól, hogy bármelyik percben valamelyiküket fogja eltalálni. A hasamba igaz bele hasogatott a fájdalom, de tompította az agyon csapás gondolata. A csapat nagy része már elérte az ajtót, nem is haboztak bementek rajta. Csak én és a sereghajtó Minho voltunk kint és mire csak három lépés választott volna el a biztonságból, a semmiből mellettem csapott le a villám. Az energia lökettől oldalra vágottam és a villám közelsége miatt még meg is süketültem. Kegyetlenül sípolt a fülem, de még így is felküzdöttem magam négykézlábra és már indulni készültem, amikor kiszúrtam a szemem sarkából egy fekete alakot. Ahogy abba az irányba fordítottam a fejemet a vér is megfagyott bennem abban a pillanatban. Minho feküdt ott eszméletlenül, miközben a teste füstölgött. Akkor nem foglalkoztam semmivel sem csak gyorsan felpattantam a helyemről és hozzá futottam, közben figyeltem az újabb isteni nyilakra, mert természetesen folyamatosan valahol lecsaptak. Még szerencse, hogy a hangját nem hallom. Gyorsan le vetettem magam a fiú mellé és próbáltam szólongatással és rázogatással felébreszteni, de nem reagált. A villám fényének köszönhetően láttam nem kevés sérülést rajta és akkor már tudtam, hogy bizony bele csapott az egyik. Még mindig próbáltam magához téríteni, de újra semmi. Egy rövid percig bele gondoltam a fiú elvesztésébe, de ennyi veszteség után pont őt nem fogom elveszíteni. Az adrenalin dolgozni kezdett bennem és igaz baromira nehéz volt, de sikeresen felrángattam a földről és ráncigálni kezdtem magam után. Csak néhány lépés még az ajtóig, buzdítottam magam és nem foglalkoztam a felettünk dúló égi háborúra hanem csak az ajtóra koncentráltam.