𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Tisztás‖❗️

‖Hope‖

Lassan kezdtem visszanyerni az eszméletemet és az erős fénynek köszönhetően csigalassúsággal szokta meg a szemem, de mihelyst végre látni kezdtem egy épület mennyezetével néztem farkasszemet. Jaj csak ezt ne...Hiper sebességgel felültem és körbe tekintetem a helyiségen, ahol néhány polc és szekrényen kívül más nem helyezkedett el benne, persze az ágy kivételével. Tornáztatni kezdtem az agyamat emlékek után kutatva, de némelyik csak homályos volt a tegnapi elájulásom és a földbe csapódott fejem miatt, de egyre tisztán emlékeztem az idegen fiúra, aki megszállótan üldözött és ezek szerint sikerrel járt.

Hallottam hangokat a környezetemben, de mindegyik távoli volt. Csak akkor pánikoltam be, amikor közeledő lépés hangokra figyeltem fel. Nem is haboztam gyorsan talpra ugrottam, ami kivételesen nem fájt. A sérült lábamra néztem, ami be volt fáslizva és szépen leápolva. Ezek szerint helyre hoztak. De ami nyugtalanított, hogy nem volt rajtam nadrág csak egy comb középig érő póló, ami szerencsére eltakarta a kényes helyeket, de ez akkor sem volt megnyugtató dolog. Amikor a hang már az ajtó elől jött nem haboztam és ahogy kitárult a kis srácot gyorsan harctalanná tettem és kirohantam átugorva őt. Kezdtem kicsi bűntudatot érezni, amiért mindig ott bántom őket, de csak egy nagyon kicsikét.

Szerencsére az épület folyosóján nem tartózkodott senki sem, csak egy kiáltást hallottam az egyik szobából, de nem foglalkozva vele rohantam a kijárat felé, amin egyenesen kirontottam és meg sem álltam, amíg jobban nem tudtam felmérni az ismerős helyett. Ez a Tisztás vagy minek nevezte a szőke, teljesen olyan volt, mint a mi Mezőnk. Csak azzal a különbséggel, hogy itt fiúk éltek, akik perpillanat felém igyekeztek. Voltak köztük idősebbek, fiatalabbak, gyengébbek, erősebbek akár csak nálunk. Nem vártam meg, mire teljesen közel érnek hozzám hanem rögtön futásnak eredtem az egyik kapu felé, ami szerencsére előttem nem messze terült el.

Furcsálltam, hogy ilyen könnyedén futok, de biztos a megfázásom ellen is tudtak valamit tenni. Néhány szófoszlányt elcsíptem a környezetemben lévő fiúktól, amit éppenséggel nem szeretek volna halkabban mondani, de mindegyiknek a lényege az volt, hogy az enyém, milyen jó csaj és ennél sokkal undorítóbb megjegyzéseket is kaptam. Most már kezdett zavarni, hogy nincs rajtam nadrág. Biztos örültek a látványnak, de mindegy lesz, ha sikerül innen kitörnöm. Már nem sok választott el, de amennyire fellángolt bennem a remény azzal a lendülettel tova is szállt, mivel valaki a jobb oldalamról leterített a földre úgy, hogy ő került főlénybe és mire reagálhattam volna már a földre szegezett. Dühtől fújtatva és pokolba kívánó szemekkel néztem az életem tönkretevőjére, aki ide rángatott akaratom ellenére is. Nem is szeretném tudni, hogyan hozott el idáig.

-Szállj le rólam te agyhalott. -izegni és mozogni kezdtem, de ezzel csak erősebben nyomott a földnek.

-Majd ha lecsillapodsz talán meggondolom. -gyűlöltem azt a kárörömet, ami a hangjából csepegett. A többi fiú egyre jobban közeledett felénk és akkor esett le, hogy nem igazán vagyok a legjobb pózba és ettől újra eluralkodott rajtam a pánik és hiába próbáltam kiszabadulni a fiú szorításából nem sikerült, de a jobb lábam szabad lett így nem is haboztam egyenesen tökön rúgtam, amire fájdalmasan legurult rólam. Én sietősen felültem és minden kilátszó porcikámat takarni kezdtem. A fiú irányába fordultam és jó volt látni mennyire szenvedett. A tekintetével meleg éghajlatra küldőt, de végig nézett rajtam és mint ha a szemében megvilágosodás csillant volna fel, vagy valami hasonló. Ahogy körénk értek levettem róla a tekintetemet és az összes fiún tartottam a szemem, nehogy valami meggondolatlant tegyenek. Féltem? Igen, Aggódtam? Igen, Gyűlöltem a helyzetet? De még mennyire. Nem tetszett a sok perverz tekintett, de láttam néhány kíváncsi szemet, amiben nem tükröződőt semmi csúnya gondolat. Akkor ezek biztos a normálisak...gondolom.