𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Támadás‖

Ez az éjszaka sem telt el álmok nélkül. Szerintem 5 hónapja alig alszok 3 órát nyugodtan, de sebaj, én mindent kibírok. Mivel Liamnek megint dolgoznia kellett menni és Conor is lelépet a haverjaival a városba így el indultam egy kis sétára. Igaz fájt a lábam a szakadékba való zuhanás miatt, de soha sem bírtam megülni egy helyben. Zombiként sétáltam a járdán és Minho utolsó kifakadása cikázott a gondolataimban.

"-Jó, akkor szállj magadba, mint eddig bármikor. -elindult idegesen az ajtó irányába, mielőtt kilépett volna megtorpant előtte. -A többieket is hagyd válaszok nélkül, mint engem 1 évvel ezelőtt. -a hangjában nem kevés fájdalom csöpögött."

Azóta is emésztett a bűntudat, nem akartam soha megbántani, de ha tudná az igazat egy életre összetörném és megutálna. Így legalább a minimális barátságunk megmaradt, remélhetőleg. A zebra előtt álltam, ami az erdő előtt lévő kis parkba vezet át, amikor megint rossz érzésem lett. Rég nem éreztem ilyet. Körbe tekintetem az embereken, akik nevetve társalogtak, valaki a telefonját bújta, valakik a kocsikat bámulták. Túlságosan nyugodt volt a környezet. Ekkor a semmiből az emberek közé lőttek az ég irányából. Mindenki sikítva a földre lapult, de nem maradt abba, sőt még teherszállítók is megjelent, amiről az álmomban lévő fehér katonák ugrottak a tömegbe. Őrültek módjára kezdett el mindenki menekülni, egyedül én húzottam be az egyik sikátorba és elbújtam a nagyobbik kuka mögé. A fülemre kellett tapasztanom a kezeimet, mert folyamatosan hallottam az emberek halál előtti utolsó kiáltásaikat. El kell tűnőm a tűz vonalból és el kell jutnom a Berg-höz. Vince bevezette, hogy ha olyan baj történne esetleg akkor legyenek mentő gépek. Ki gondolta volna, hogy vége lesz ennek a békének is. Az egyik tűzlétra felé tartottam, hogy a tetőkön tudjak egy darabig láthatatlanul közlekedni, amikor meghallottam az akkor arra futó fehér katona rádió üzenetét.

-Keressétek a lányt! Aki megtalálja jelentse és lőjék bele a kábítót. -ahogy végzett ment is tovább. Egy ideig lesokolodva szorongattam a létra fokát, mire sikerült elindulnom. Ezek értem jöttek? Nem voltam benne biztos, de a szívem legmélyén éreztem, hogy igen. Tetőről tetőre ugráltam, ami a sérült lábamnak nagyon jól esett. Nem sok választott el a Berg hangártól, de sajnos megszűnt az alacsony magasságú épületek így le kellett ereszkednem az utcára, ami már réges rég nem volt a régi. Valakinek sikerült kivégezni egy ilyen fehér ruhást és a fegyvere ott hevert mellette. Nem haboztam fel kaptam és rohantam. A fegyver kinézete teljesen ugyan az volt, mint a VESZETT régi gránát vetői.

Lépésekre voltam már a céltól, ahol egy Berg állt és az ismerőseim álltak a rámpáján. A bátyám szúrt ki először és örült integetésbe kezdett.

-Siess Hope! -üvöltötte. Ezzel egyidejűleg valami a kezembe fúródott, de nem egy szimpla golyó lehetett, mert nem fájt. Nem igazán tudtam ezzel foglalkozni, mert nem kevés fehér ruhás üldözött. Futás közben néha hátra fordultam és leadtam pár lövést. A hangár bejáratánál megtorpantam és felkapcsoltam max teljesítményre a gránátvetőt, céloztam és lőttem, ami hatalmas energiával csapódott a földbe így az üldözőimnek meg kellett állnia. Gyorsan felvetettem magam a félig lenyitott rámpán és azzal a lendülettel fel is szállt. Csak úgy kapkodtam az éltető oxigén után, mire sikerült talpra állnom a bátyám és az öcsém sietek oda hozzám és az ölelésükbe zártak. -Azt hittük megöltek. -távolodtak el tőlem és Liam a kezei közé vette az arcomat.

-A többiek...ugye meg vannak? -kérdeztem miközben végig tekintetem a hajótestben.

-Igen. Mindenki ide ért. Szerencsére. -eresztett egy megkönnyebbült sóhajt. Az említett emberek is oda özönlöttek és örültem, hogy senkinek nem esett baja. Hirtelen megint szúrást éreztem a kezemben, amibe elvileg belelőttek. Arra fordítottam a fejemet és egy műanyag fecskendő állt ki belőle. Gyorsan kihúztam és azt tanulmányoztam.

-Az meg mi a fene? És miért volt benned? -kérdezte hisztérikusan Serpenyő.

-Nem tudom. -eszembe jutott annak a katonának a rádiózása, amikor a sikátor előtt állt, hogy aki megtalálja a lányt az kábítsa el. Nagyon hirtelen kezdtem el szédülni és a világ párszor elmosodót, de annyira nem foglalkoztam vele.

-Ilyet szoktak állatoknál is használni, ha távolból akarják kiütni. -vette el a kezemből a fecskendőt Ella, aki rögtön Minhóra nézett fel.

-Találtak ki ilyet emberekre is? -kérdezte a bátyám felé fordulva.

-Nem tudok róla, lehet...-hát a mondatott már nem sikerült befejeznie, mert nemes egyszerűséggel elvesztettem az eszméletemet és kidőltem.

X

Iszonyatosan lüktetett a fejem és zúgott. Fájdalmas nyögések hagyták el a számat, ahogy oldalra fordultam.

-Hála az istenek. -hallottam elég közelről Thomas hangját. Lassan kinyitottam a szememet és a fiú alakjával találtam szembe magam. -Szóljanak a többieknek, hogy felébredt. -kiáltott ki a résnyire nyitott ajtón. -Hogy vagy? -guggolt a fejem mellé és aggódó tekintettel vizslatott.

-Voltam már jobban is. -fel akartam ülni, ami nehezen ment, mert szédültem, mint állat, de Thomas késégesen segített benne. -Mi történt velem és hol vagyunk? -fordultam körbe a helyiségben, ami nem igazán hasonlított a Berg belsejéhez.

-Mikor kidőltél felfektettünk a székekre, ahol Ella megvizsgált, de semmi komolyabb bajod nem lett, azon kívül, hogy elkábítottak meg beverted a fejedet a padlóba. Mindegy, a lényeg, hogy Vince emlékezett az egyik régi támaszpontjukra, ahova nem régen érkeztek meg a maradék gépek. -nem bírtam magammal így könyörögtem neki támogasson ki a halba. Nehezen egyezett bele, de a derekamnál fogva cipelt és ami ott fogadott, nem tudtam el hinni. Sérültek százai hevertek a földön miközben a megmaradt orvosok és ápolok látták el őket.

-Ennyien maradtunk? -tekintetem fel a fiúra, aki csak bólogatni kezdett. Ekkor befutottak a testvéreim is és mi hamarabb az egyik félre eső terembe kísértek minket, ahol a régi csapat újra összegyűlt.

-Nem gondoltam volna soha, hogy újra össze fogunk ülni egy ilyen miatt. -sóhajtott fel keserűen Vince, aki mellett a jobb keze Minho és a bal keze Gally állt.

-Bárcsak ne kellett volna. -tekintett le a földre Brenda.

-Kik voltak ezek? -kérdezte maga elé meredve Aris. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy nem hallottam a beszélgetés további részét, helyette az álmaimon jártak a gondolataim és nem kevés bűntudatot éreztem az miatt, hogy én ezt a támadást az este folyamán megálmodtam. Akkor úgy fest ezek nem álmok voltak, hanem látomások?

-Az én hibám. -nyögtem ki erőtlenül és a padlót tanulmányoztam.

-Ez hogy lenne a te hibád? -kérdezte értetlenül Minho.

-Mert én ezt...megálmodtam az éjjel vagy már én sem tudom minek hívjam. -tördeltem az ujjaimat.

-Voltak korában is ilyen álmaid? -kérdezte most Vince.

-Igen, 5 hónappal ezelőtt kezdődtek és igen, hazudtam már megint. -tekintetem meg kereste Minhoét, aztán a többiekét. -Sok fajta álom kínzott éjszakánk ként és nap közben is. Hangok és képek, már teljesen beleörültem. Valamikor a halott barátaink képe jelent meg és egyebet sem mondtak, csak, hogy az én hibám a haláluk, akkor egy nő is megjelent benne, aki egy olyan fehér ruhás katonával küzdött az ellen, hogy elvigyék a fiát, akkor egy Tisztáshoz hasonló helyett is láttam, ahol gyerekek öldösték egymást és...és az anyámat, aki fehér fény előtt annyit mondott, hogy téged sorsoltak ki erre. Te vagy az utolsó reményük, ennyi. -könnyek gyűltek a szemembe.

-Miért nem mondtad el? -masszírozta a homlokát az ázsiai fiú.

-Féltem, hogy bolondnak fogtok tartani. -sóhajtottam fel és azzal a lendülettel talpra is álltam.

-Mikor néztünk mi annak valaha is? -kelt ki megint magából.

-Soha, de te elhitted volna nekem, ha azt mondtam volna minden teljesen meg fog változni és, hogy érzem a világ teljesen megváltozott, meg a katonák miattam jöttek a városba. -emeltem meg a hangomat.

-Téged akartak? -kérdezte Gally.

-Igen, vagyis én ezt hallottam az egyik rádió üzenetben. -vontam meg a vállamat és kiviharzottam a teremből.