𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Régi és új csapat‖

Az este folyamán nem fejtegette tovább a dolgot és kínos csend állt be közénk. Mikor felkeltem egyedül találtam magam a kis házban és a lelkem legmélyén reménykedtem benne, hogy vissza ment a többiekhez, de ez meg is borult, amikor belépet az ajtón két adag kajával.

-Tessék. Hosszú utunk lesz vissza a bázisra. -nyomta a kezembe, majd helyett foglalt mellettem.

-Max. neked, én nem megyek vissza. -evés közben felé fordultam.

-Nem nyitok erről vitát. -sóhajtott fel unottan.

-Ahogy én sem.

Minden makacsságom felszínre tört és nem voltam hajlandó engedni, de a fiú erősebb volt mármint fizikailag így a csuklómnál fogva rángatott maga után. Utálom, hogy hozzá képes gyenge vagyok.

-Ha nem engedsz el esküszöm az fájni fog! -figyelmeztettem, de rám sem hederített. Épp készültem ki csavarni a kezemet a szorításából, amikor egy ismerős gép szállt le elénk és úgy szintén ismerős ember jelent meg a rámpán.

-Mire vártok még? Gyertek! -intett Brenda. Időm sem volt átgondolni a megjelenésük okát, mert fel is rángatott a gépre. Ott végre megszabadultam a kezétől és ezt kihasználva oldalba vágtam elég erősen.

-Én megmondtam. -rá tekintettem majd megkerestem a pilóta fülkét, ahol a bátyám is tartózkodott. -Szállj le Jorge! Nem vagyok hajlandó vissza menni és várni a csodára.

-Ne aggódj Hope. Nem ott fogunk leszállni. -fordult hátra felém megnyugtató tekintettel Liam és mikor megláttam az üveg másik oldalán a magas falat már tudtam, hogy segíteni jöttek.

-Köszönöm. -oda siettem mögé és magamhoz öleltem.

-Együtt kezdtük el és együtt is fogjuk befejezni. -nézett komoly tekintettel a szemembe. -Szóval nincs önálló cselekedetek!

-Igen, igen. -forgattam meg a szememet.

X

A gép nagyjából 1 órája, hogy megérkezett a már háborús övezetbe, amit egy ideje támadásban tartottak a Lázadók így feltűnés mentesen tudtunk közlekedni a házak között. A régi csapattal és a Bajnokokkal haladtunk egyre beljebb a város szíve felé, ahol az Elnöki ház díszelgett és benne az apám. Már nem sokat kell kibírnom, hogy megadjam, ami jár neki. Az ebből fakadó adrenalin nagyon hajtott előre, de sajnos a lerombolt hidak az utamat álltak.

-Itt nem fogunk tudni átjutni, de a szennyvíz csatornákon keresztül gond nélkül. -mondta Erika és a legközelebbi ilyenhez vezetett minket. Ahogy elértük sorjában leereszkedtünk és igaz irtóra büdös volt, de más lehetőségünk nem volt. Sötét volt oda lent és csak a saját fényforrásaink nyújtottak fényt. Túl nagy volt a környezetünkbe a csend, ami nem kevés gyanút kelthetett a többiekben is. Láttam, ahogy Jorge beszédre nyitja a száját, de a hangok a torkán akadtak, amikor a semmiből az egyik járatból kivetette magát egy fehér, nyálkás lény, ami rögvest megölte Kevint. Nem foglalkoztunk azzal, hogy kiderítsük mik ezek, inkább menekülőre fogtuk. Egyre több eredt a nyomukba, ezért néha napján muszáj volt védekeznünk, én nem kevés robbanó nyilall soroztam meg őket. Erika haladt legelöl, mivel ő tudta az utat. Egy elég nagy térbe vezetett minket, ahol egyetlen egy tűzlétra volt és ezáltal ez volt az egyetlen menekülési lehetőségünk. Komoly harc alakult ki köztünk és a nyálkás lények között. Fedeztük egymást és már lassan mindenki biztonságba került oda fent, egyedül én és Finnick maradtunk utoljára. Maga előtt engedett fel és mire segíteni tudtam volna neki a mászásban az egyik megfogta a lábát és a mélybe rántotta magával.

-Finnick!! -kiáltottam sírva a nevét. Egyre több vetette rá magát a szegény szerencsétlen srác még élő testére, de épp felület már nem igazán volt rajta.

-Hope! -a hangjában nem kevés fájdalom csöpögött. Nem akartam hagyni, hogy tovább szenvedjen így elővettem egy robbanó nyilat és egyenesen a fiú teste felé lőttem. Ugyan az az érzés fogott el, mint amikor Newt-tal tettem ezt. Nem tehettem mást csak hátat fordítottam és futottam a többiek felé. Ahogy kiértem egy metró alagútba csöppentem, ahol már vártak rám.

-Hol van Finnick? -kérdezte elém lépve Erika.

-Ő már nincs többé. Menünkkel tovább. -rápillantottam a lányra és már mentem is tovább. Elöl mentem és a metró lejárat lépcsőjén álltam és mire meggyőződtem róla, hogy nincs veszély, intettem és ki is léptünk a fényre.

X

Az este beálltával elkezdődött a béke őrök hadjárata, ezért Erika egyik ismerőse pincéjébe húzódtunk be. Mindenki csak ült és akin volt seb az magát vagy a társát kezelte le. Én mindenkitől távol ültem az egyik sarokba és szidtam magam, amiért engedtem nekik, hogy segítsenek. Annyira emésztett a bűntudat, hogy észre sem vettem, amikor leült valaki elém.

-Jól vagy? -nézett a szemembe aggódóan Minho.

-Nem kellett volna hagynom, hogy velem jöjjetek! -fakadtam ki és idegesen felpattantam, majd újra felé fordultam.

-Akkor néztük volna végig, hogy meghalsz? -teljes egészébe felidegesítettem. -Miért akarod ezt egyedül csinálni?

-Semmi közöd nincs hozzá, ahogy senki másnak sem! -emeltem meg a hangomat.

-Persze, mit is vártam, te szereted eltitkolni az igazat, és inkább a könnyű utat választod!

-Szeretnéd tudni az igazat miért szakítottam veled? Ha? Jó legyen. Azért vetettem véget a kapcsolatuknak, mert terhes voltam! -ezt már kiabáltam és a ledöbbent fejét látva már tudtam, hogy óriási hibát követem el, amikor beavattam ebbe.

-Micsoda? -mondta dadogva.

-Én...elvetéltem...sajnálom. -újra a könnyekkel küszködtem és meg sem vártam mit reagál csak elmenekültem, mint mindig.