𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Város‖

Egyedül már csak arra emlékszem, hogy a pilótánk beront a raktérbe és fel ver minket a békés álmunkból.

-Megérkeztünk muchachos. -ez csak annyit jelentet, hogy emeljük meg a seggünket és nyomás. -Kreáltam hamis papírokat mindenkinek...csak kitudják mutatni ki immúnis és ki nem. -itt Newtra pillantott.

-Oké, oké vettem az adást. Majd én vigyázok addig a drága gépedre. -igaz mosolygót, de a tekintete nem árasztott semmi vidámságot, inkább félelmet és reménytelenséget.

-Ha ő marad akkor én is. -léptem a szőkeség mellé.

-Nem Hope, neked is menned kell, hogy ki vegyék azt a plottyot a fejedből. -helyezte a vállamra a kezét, szerintem látni lehetett rajtam mennyire örültem ennek. Szívem szerint nem hagytam volna magára, de túl rámenős és túl labilis volt ahhoz, hogy tovább feszítsem a húrt. Jorge megnyomta a távirányítón a rámpa gombját és csapatostul levonultunk.

A város felé sétálva elámultam a várost védő falak hatalmas nagyságától és rögtön az útvesztő ugrott be.

-3 évet töltöttünk el azzal, hogy kijussunk a falak mögül erre most beakarunk jutni. Tiszta irónia. -viccelődött Minho.

-Meglep, hogy tudsz ilyen szakszavakat. -hajoltam közelebb hozzá és megeresztettem egy gúnyos mosolyt. Választ már nem sikerült kapnom, mert egy női hang mindegyikünkbe bele fojtotta a szót.

-Mi üggyel érkeztek? -semmi köszönés, se semmi, már rögtön bele csapott a közepébe.

-Én és a társaim munkalehetőséget keresünk, immúnisak vagyunk. -válaszolt a Jorge.

-Kérem a papírjaikat. -ennyit válaszolt a nő és ezzel egyidejűleg a falból kijött egy fém tálca, a férfi oda is lépett elé és rá helyezte a papírokat. Alig lépett hátrább egyet máris eltűnt. Néma csend telepedett ránk és az egész helyre. Izgultam, hogy vajon beveszi-e, de úgy festett Thomas is hasonlót érezhetett, mint én csak ő nem tudta nagyon uralni. Mivel közte és Minho között álltam így megfogtam a kezét és megszorítottam. Felém kapta a tekintetét és meglepetsék tükröződött benne. -Rendben vannak, mehetnek. -hirtelen hasított a csendben a nő hangja, amire összerezzentem. A kapu két oldala lassú nyitódásnak indult és gyors léptekkel haladtunk a kapu irányába, félve, hogy hamar meggondolják magukat. Egy kisebb térbe léptünk, ahol megint volt előttünk egy kő fal, de a menekülési lehetőségeink, ha olyan történne megszűnt, mivel mögöttünk a kapu bezáródott. -Egyesével haladjanak át majd az ellenőrző ponton, először kérem az urat belépni. -nem is tétovázott belépet és hamar elnyelte a másik oldal. Aztán következett Brenda, majd én. Izgultam, amikor rá helyeztem a fejemet egy hasonló tálcára és megrémültem a gondolatól, hogy lehet én sem vagyok immúnis? De akkor az apám miért akart volna el vinni lecsapóltatni? Hamar megszűntek a pánik gondolatok, mert már nyílt is a baloldalamon egy másik kapu, ahogy kiléptem megdermedtem a város látványától. Hatalmas épületek, kávézok, járművek, bevásárlóközpontok...egyszerűen hihetetlen. Annyira el bambultam, hogy észre sem vettem, amikor a két fiú is megérkezett köreinkbe.

-Tetszik? -karolta át a vállamat Minho.

-Igen, azt hiszem.

-Hát, akkor nézünk majd egy ingatlant. -erre meglepetten felé kaptam a tekintetemet.

-Micsoda? -kikerekedett szemekkel bámultam rá.

-Miért szerinted hol fogunk élni? A Perzseltföldön? Meg a gyerekeket hol nevelnénk fel? -a meglepettségem egyre nagyobb mértékeket öltöt.

-Szerintem te beverted a fejedet. -csúsztattam le a kezét magamról és próbáltam leplezni a pánikomat. Nem értem miért pánikoltam be a kijelentésén és miért nem boldogságot éreztem?