𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Kaland‖

-Áá, én ezt nem bírom tovább. -kapott hisztériás rohamot Minho. Úgy nagyjából fél napja lehetünk fejjel lefelé lógatva és azóta csak egy-két ember fordult meg nálunk, de azok is csak azt nézték szökésben vagyunk-e vagy nem. -Esküszöm több vér van a fejemben, mint a testemben bárhol.

-Nézd a jó oldalát...legalább van valami az agyad helyén. -nem bírtam megállni, hogy ne szóljak be neki, ezen a többiek halkan felkuncogtak.

-Haha, nagyon vicces vagy Hope. -dünnyögte. -Halkan megjegyezném, hogy a beszólogatásaid helyett inkább kitalálhatnál valamit a menekülésünk kapcsán. -fordult nagy nehezen az irányomba, hogy a szemembe tudjon nézni. Nem igazán vettem a szívemre, főleg, hogy egy huncutt félmosoly húzódott a szája szélén.

-Oh bocsánat, elfelejtettem, hogy a hatalmas Minhónak nem lehet meg sérteni semmivel sem az egoját. -forgattam meg a szememet játékosan. Sajnos a további szócsatánkat Thomas félbeszakította.

-Nekem támadt egy ötletem. -felcsillant a szeme hirtelen.

-Hallgatunk Tommy.

-Mivel Hope van a legközelebb ahhoz az irányítókarhoz, ezért ha jól számoltam, csak egy erős lökés kell és eléri a peremet, kiszabadítja magát és utána minket, aztán tipli innen. -ezzel mindenki egyetértett és Thomas épp készült megfogni és ellökni, amikor a méregzsák úr közbe szólt.

-Majd én, erősebb vagyok. -szó nélkül engedelmeskedett neki és úgy forgatott oda a többiek segítségével, hogy már a derekamat fogta. A lelkem mélyén, meg a hanglejtéséből arra következtettem, hogy nem igazán örült volna neki, ha Thomas fogdosott volna. Szép lesz, ha elő fog törni a birtoklási vágya, akár hányszor beszélgetést kezdeményezek valamelyik barátommal.

Talán a második lökésre sikerült megkapaszkodnom valamibe és felhúztam magam a párkányra. Gyorsan kiszabadítottam magam és egyesével a többieket. Mire mindenki a földön tartózkodott és ott tartottunk, hogy meglógunk, kiabálásokra, erős fehér fényekre és egy idegen hangja csapta meg a fülünket.

-Itt Janson beszél a VESZETT egyik alvezetője. Maguknál vannak a tulajdonunk és arra kérem önöket, hogy elkerülvén a mészárlást, adják át nekünk őket! -hangja csak úgy visszhangzott a csendes éjszakában.

-Úgy fest ideje lesz sietnünk. -mondta Thomas és egyszerre megindultunk, de két lépést tehettünk az ajtó irányába amikor bejött hozzánk az egyik fogvatartonk és felénk emelte a fegyverét.

-Most szépen velem jöttök és semmi meggondolatlan mozdulat! -parancsolt ránk és intett, hogy kövessük, de mintha a lábunk földbe gyökerezett volna csak álltunk ott továbbra is. -Nem hallottátok. Nyomás! -kezdett kijönni a sodrából a csávó. Én, Thomas és Minho között álltam és perpillanat nem jó élmények jutottak eszembe erről a helyzetről. Az utóbbi fiú óvatos mozdulatokkal elém helyezte a kezét és próbált maga mögé tolni, de mire felvehette volna a védelmező szerepét a csávó lőállásba helyezkedett és készült lőni, amikor fordult a kocka és valaki őt lőtte le. A fegyver hangjára reflexszerűen mindenki a mellkasához kapott. Ahogy a férfi oldalra dőlt láthattuk a megmentőket vagyis az idegen lányt, aki nem régen a fejemet fogta le, hogy letudjon valamit olvasni a tarkomnál.

-Nincs sok időnk, gyertek! -sietősen intett és az ajtóban megállt, mert látta, hogy nem követjük.

-Miért bíznánk meg benned? -kérdezte a nagyszájú pasim.

-Akkor ne bízzatok, nekem oly mindegy, de szerintem nem szeretnétek újra a VESZETT kezére kerülni, jól gondolom? -egymásra pillantottunk és igaz nem tudtuk ki ő vagy, hogy bízhatunk-e benne, de semmiképpen sem akartunk vissza menni azokhoz a gyilkosokhoz így követtük. Végig vezetett minket jó pár folyóson miközben hallottuk több ember sikítását, meg fegyver eldördüléseket stb. Addig rohantunk, ameddig el nem értük a latin származású férfit, aki az épület egyik leomlott falánál állt és nézett ki az éjszakába.