𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Visszavonulás‖

‖2 hónappal később‖

Az idő gyorsan elrepült és most az egyszer nem bántam meg a múltban tett teteimet. Victoria megölése igaz törvény szegés volt, de ártatlan embereket bombázott le így nem hagyhattam élve egy másik zsarnokot is. Az apámat a nép gyilkolta le, ezért megkíméltek a bűntudattól, ha lett volna egyáltalán. Ebben a 2 hónapban nem lett váratlan vendégem vagyis ezek szerint Owen tartotta a száját. Mindennap elmentem vadászni a közeli erdőbe vagy a tó partra halászni. Ez az élet volt a legjobb, nincs félelem, nincs menekülés, nincs veszteség csak a béke. Reménykedni tudtam csak benne, hogy a városban is hasonló helyzet uralkodott.

Haza felé tartottam egy nyúllal és egy fácánnal a kezembe, amikor a ház előtti kertben valaki nekem háttal ügyködött. Ott helyben lefagytam és csak néztem az ismerős hát tulajdonosát.

-Hát te? -kérdeztem mire végre szóhoz jutottam. Abba is hagyta a munkát és felállt felém fordulva.

-Szia. -ügyetlenül intett a kezével Minho. Igaz nem sok idő telt el az ott hagyásuk óta, de attól függetlenül elég helyes srác állt előttem. A haját megnyíratta és az arca is le volt borotválva, ehhez képest én úgy néztem ki, mint egy menekült.

-Mit keresel itt? -nyersen kérdeztem miközben közelebb mentem hozzá. Tudtam, hogy egy nap majd megjelenek itt, de nem hittem, hogy ez ilyen hamar bekövetkezni.

-Csak látni akartalak és gondoltam szükséged lehet segítségre. -azzal a lendülettel át nyújtott egy csokor virágot, amit a kertemből szedett.

-Virág szedésben? Hát abban nem nagyon kell. -mosolyodtam el gúnyosan.

-Figyelj, ha szeretnéd elmegyek. -ekkor az ég dörögni kezdett és a felhők is egyre jobban gyülekeztek.

-Inkább gyere be mielőtt újra beléd csap a villám. -viccelődtem, ami ennyi idő után jól esett. Csak megforgatta játékosan a szemét és még az eső előtt behúzottunk az emeletes házba. A nyitott ajtóban ültünk, egymással szembe miközben eleredt az eső. Csendesen hullott az égből és az illata nyugalommal árasztott el.

-Meddig bírta titokban tartani? -fordultam felé.

-2 hétig. Állandóan zaklattuk a kocsmában meg otthon is majd végül beadta a derekát.

-Ha ilyen régóta tudtátok akkor miért nem törtetek rám hamarabb?

-Rá jöttünk, hogy azért szöktél meg, mert pihenésre volt szükséged így hagytunk neked időt. A bátyád akart igazából jönni, de nem hagytam neki. Még hajnalban, szó nélkül leléptem.

-Akkor biztos haragszik rád. -nevettem.

-Vissza jössz velem a városba? -váltott gyorsan témát. A kérdése nem lepett meg, de nagyon bosszantott.

-Nem akarok még. -sóhajtottam fel. -Olyan nyugodt és békés itt minden. Igaz nincs itt rajtam kívül senki és semmi, de elegem volt a folyamatos nyüzsgésből. Most erre van szükségem. -tekintettem rá. -Mi történt miután elmentem?

-Hát először árulónak tartottak, amiért megölted a kormányzott, de később megtalálták a kiadott parancsát a bombázóknak és a pilóták is bevallották így ezt el vetették. Gerald lett az új elnök és rendbe hozta a kialakult ellentéteket és azóta minden virágzik. A bátyád otthonra lelt a rendőrségen, ahogy Brenda is. Az öcséd suliba jár, Jorge, Vince és Owen elég közel kerültek egymáshoz és szinte mindennap a kocsmában ülnek, a Bajnok barátaid is jól beilleszkedtek, Thomas meg újra a műszaki részlegen dolgozik, ja és újra összejöttek Brendával.

-És te?

-Én újfent jobb kézként dolgoztam.

-Akkor mit keresel itt? Meg van mindened és te ide jöttél a semmi közepére.

-Azért nem volt meg mindenem...te hiányoztál a képből. -melegség árasztotta el a mellkasomat, ami egyre jobban szét terjedt a testembe. -1 órát adtak nekem a mozdony vezetők, szóval...

-Maradj. -nyögtem ki hirtelen, amire meglepetten meredt rám. -Kérlek.

-Ha ennyire szeretnéd akkor maradok. Csak szólok nekik, hogy mehetnek. -azt a boldogságot nem lehetett lemosni az arcáról. Kirohant az ajtón nem foglalkozva a szakadó esővel, és egyenesen a sínek felé vette az irányt. Igaz jó volt egyedül meg minden, de a fiú nagyon hiányzott már nekem így nem volt kérdés miért válaszoltam ezt.

X

Este külön szobában feküdtünk le, mert még úgy éreztük van mit megbeszélnünk bőven.

Már javában éjfél volt, de nem jött álom a szememre. Hiába az én ötletem is volt a külön alvás, de tudván, hogy Minho két szobával arrébb fekszik egyszerűen nem bírtam meg állni. Gondolkozás nélkül keltem ki az ágyból majd halk léptekkel a fiú szobája felé igyekeztem. Az ágy jobb oldalán aludt elég vicces pózban. Elmosolyodtam és rájöttem mennyire is hiányzott és szeretem ezt a bolondot. Nem is haboztam megindultam az ágy irányába és befeküdtem mellé, a mellkasára hajtottam a fejemet majd később megéreztem a kezét a derekam körül. Tudtam, hogy felébresztettem, de hosszú percegik nem szólalt meg.

-Még mindig szeretsz? -éreztem nem kicsi félelmet a hangjában.

-Örökre. -a könyökömre küzdöttem fel magam, hogy a szemébe tudjak nézni. Csend állt be közénk, amikor előre hajolt és hosszú idő után újra megcsókolt. Nem hazudok, nagyon hiányoztak már az ajkai.

XXX

Az évek gyorsan elszálltak a fejünk felett és a családunk itt élt még mindig. Én, Minho és a két kisfiú. Igen mind a kettő fiú lett és az apjukra hasonlítanak, aminek roppantul örültem. Mindennap a kis tó mellett piknikeztünk és Minho szokásosan a mezőn játszott Lucas-al. Öröm volt nézni őket. Alex ő még kicsi volt ahhoz, hogy mi is csatlakozunk a játékhoz. A takarón ültem kezemben a kis Alex-el és végig őket néztem és nevettem velük együtt.

Ebben a pillanatban nem számított a múlt, sem a jövő, csak a most.

‖Vége‖