𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Pokol‖

A csukott szemhéjamon keresztül is már éreztem a Nap erejét és melegét. Nem akartam még fel kelni ilyen éjszaka után. Álmomban is láttam az üldözőink rémisztő kinézetét és szegény Clint-et, akinek a szemében félelem csillogott és nem segítettünk rajta. Az a baj, hogy a bennünk lévő túlélési ösztönt nem igazán lehet átírni, hiába, ha egy barátodnak segítettél volna. Szerettem volna tovább aludni, de hallottam, ahogy a többik mocorogni kezdenek, egyedül csak az ébresztett fel teljesen, hogy az alattam fekvő fiú fájdalmasan felnyögött. Tegnap nem eresztett el maga mellől. Gyorsan felültem és minden figyelmemet Minhóra irányítottam, akinek az arcán le lehetett olvasni a fájdalmát.

-Mid fáj? -kérdeztem határozott hangon.

-Semmi, csak elgémberedtem. -ha nem ismertem volna már túl jól akkor elhittem volna neki.

-Nem hiszek neked. -méregetett egy kis ideig és szerintem rá jöhetett, hogy nem fogok engedni így unottan felsóhajtott és folytatta.

-Tegnap miközben próbáltam kinyitni az ajtót elég erősen neki feszültem és, talán egy kicsit megsértettem a vállamat vagy nem tudom, de nem számít. -felült és megmozgatta a fájdalmas karját, bizonyítván, hogy nem fáj neki. Hát, az arcán még mindig nem ezt láttam.

-Oké. -nem is jártattam tovább feleslegesen a számat, mert úgy sem értem volna el nála haladást. Mire mindenki valamennyire észhez tért el is indultunk a hegyek irányába, hogy végre megleljük a Jobb Kart.

X

Rengeteget mentünk éhesen, de legalább nem voltunk víz nélkül. Még az éjszaka folyamán találtak valami titkos rejtek helyett, ahol volt 2-3 kulacs víz. Thomas és Newt haladtak legelöl, én és Minho közvetlenül mögöttük és mögöttünk Aris és Serpenyő támogatta szegény Winstont. Nem tudom milyen sérülése lehetett, mert nem igazán kötötték az orromra. Szó szerint elzavartak a közeléből azzal az indokkal, hogy majd ők fiúk megoldják. Kételkedtem benne, de jó.

A Nap kegyetlenül égetett, se egy fa, se egy felesleges ruha darab, amivel védhettük volna magunkat. Szívem szerint levettem volna a pólómat, de ennyi fiú közelében...ja várjunk csak, hiszen kaptam egy pólót Thomastól, amit a derekam köré csavartam. Miközben tartottam a tempójukat addig egy gyors rántással levettem a derekamról a csere pólót és a fejem fölé emeltem, majd valahogyan sikerült a fejem köré csavarni.

-Mit művelsz? -fordult felém Minho.

-Nem szeretnék napszúrást kapni, szóval...-vontam meg a vállamat. Jó ötlet lehetett a többiek számára is, mert követték a példámat és mindenki valamit a feje fölé tartott.

Még 1 kilométert tehettünk meg, amikor találtunk egy össze omlott épület maradványait és meghúzódtunk az árnyékban pihenni egy kicsit. Egyedül Thomas állt egy kisebb fajta homokbuckán és nézett a távolba. Felálltam és elindultam felé, mert már nem bírtam szegény, szerencsétlen Winston fájdalmát végig nézni.

-Mennyi van még hátra?

-Már nem sok. -meredt a távolba. Gyors fejszámolást tartottam és az a már nem sok, még kb. 50 km volt.

-Igen, csak még legalább 50 km, mi az nekünk ilyen pokoli melegben. -legyintettem.

-Jó na. -forgatta meg a szemét gond terhelten. -Amúgy minden rendben? -utalt a lőtt sebemre.

-Persze csak néha szokott még fájni, de elviselhető. A lelki fájdalmakhoz képest ez semmi. -tekintettem le a homokra.

-Sajnálom a barátaidat.

-Mondanám, hogy remélem nem szenvedtek sokat, de a siratók biztos kínozták őket. -most legszívesebben egy-két Alkotó fejét szívesen szétvertem volna. -Meg szerintem, amíg az orvosi szobában feküdtem valamit csináltak velem.

-Ezt, hogy érted? -lépett közelebb.

-Nem tudom, csak a tarkómnál olyan más ott valami. -kaptam az említett ponthoz.

-Megnézhettem? -csak bólintottam és hátat fordítottam neki. A hajamat félre söpörte és vizsgálni kezdte. -Láttok egy minimális vágást, de semmi mást. -elvette a kezét és vissza is fordultam az irányába.

-Nem tudom, igazság szerint...-befejezni már nem igazán sikerült, mert elhangzott egy lövés hangja és a fiúk kiabálása. Abba az irányba kaptuk a tekintetünket és már rohantunk is vissza a csapathoz.

-Mi történt? -kérdezte Thomas.

-Csak ültünk itt és felfogta a pisztolyt, hogy fejbe lője magát. -válaszolta Serpenyő miközben Winstont figyeltük, aki már négykézlábra állt és fájdalmasan segítségért könyörgött. Egy újabb ilyen után már fekete nyálat, egy kevéske vérrel köpött ki a homokra és inkább vissza feküdt.

-Elkezdett terjedni bennem. -felhúzta a pólóját és ott virított a támadóink által elszenvedett sérülése. Mindenki csak egy helyben állt és figyelt, de a fiú szemébe nézve megesett rajta a szívem és nagyon, de nagyon sajnálni kezdtem. Oda léptem Serpenyő mellé és kivettem a kezéből a pisztolyt és mire bárki, bármit mondhatott volna csak oda léptem és leguggoltam Winston elé, akinek a kezébe csúsztattam a fegyvert. -Köszönöm Hope. -most az egyszer nem bírtam szavakhoz jutni. Tudtam mit teszek azzal, hogy a kezébe adom a fegyvert, de már nem tehettünk a fiúért semmit.

-Ezt miért csináltad? -nézett rám Newt, ahogy mellé értem.

-Talán azért, hogy ne szenvedjen tovább? Nézz csak rá Newt, már nem tudunk rajta segíteni, de legalább a további fájdalmaktól megtudjuk kímélni. -mérgesen vágtam a fejéhez a szavakat. Utoljára még rá pillantottam a szenvedő srácra és útnak indultam. A többiek elbúcsúztak a barátjuktól majd egyesével, néhány perc késéssel követtek. Most én haladtam elől és alig tettünk meg pár métert, amikor felhangzott az elsütött fegyver hangja. Ott szinte egyszerre megtorpantunk és magunkba tekintettünk. Még egy barát vesztette ma el az életét az Alkotóknak és a VESZETT-nek köszönhetően, de ennek hamarosan vége lesz.

X

Estére csak szimplán kiterültünk a szabad ég alatt és nyitott fülekkel pihentünk egy kicsit. Nekem kegyetlenül fájt a hasamon lévő seb így csak nyöszörögve forgolódtam.

-Mi a baj? -suttogta mellettem Minho, aki felé fordultam.

-Csak fáj egy kicsit. -kaptam a fájdalmas ponthoz. -Nem akartalak felkelteni a szenvedésem miatt.

-Amúgy sem tudtam aludni, de ígérem, hogy reggel majd újra kötözlek. -erre el mosolyodtam.

-Egyedül is menni fog, de köszi. -előrébb hajoltam és nyomta egy gyors puszit az arcára és vissza feküdtem.