𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Fogságban‖

Könnyáztatta arccal ültem a fal tövébe, mióta ide bezártak. Annyira kegyetlenül szét volt törve a lelkem és a szívem a sok igazság hallatán, hogy a testem képtelen volt erőre kapni. Nagy erő feszítés kellett ahhoz is, hogy amit kaptam éttelt eltudjam venni az ajtótól. Nem tudom mióta voltam ebben az átkozott szobában, de egy leheletnyit örültem a nyugalomnak és a magánynak. Nem kellett azon aggódnom mikor támadnak ránk a buggyantak vagy hogy vizet és kaját keresünk. Itt minimálisan biztonságban éreztem magam.

Nem tudom mikor csukodhatott le a szemem, de a félálmomból a szirénák fülsüketítő hangja ébresztett fel. Gyorsan talpra ugrottam az ijedtségnek köszönhetően és az ajtóhoz léptem, amihez hozzá tapasztottam a fülemet, de egy lelket sem hallottam. Fogalmam sem volt mi történik most, de hamar pánikba estem, amikor a szoba szellőzőjéből füst kezdett el beáramlani a kis helyiségbe. Mivel kicsi volt a szoba térfogata így hamar elért hozzám és rám jött a köhögő roham. Segítségért kiáltottam és dörömböltem az ajtón, de senki sem jött. Már elkönyveltem a halálomat, amikor meghallottam az ajtó túl oldalán egy ismerős hangot.

-Hope! -verte az ajtót Thomas.

-Thomas! Segíts kijutni innen! Füst szivárog a szellőzőn keresztül és nem fogom sokáig bírni. -közben egyre többet köhögtem. Tompán hallottam a túloldalán a vitatkozást, de lassan minden kezdett összemosódni, az ajtó melletti falnak dőltem és egyre lejjebb csúsztam. A fenekem már majd nem a padlót súrolta, amikor az ajtóval együtt berontott valaki és felkapott a földről, majd kitámogatott a folyosóra, ahol élveztem a tüdőmbe áramló tiszta levegőt. A térdeimre támaszkodtam és köhögtem egy jó pár sort, miközben hálásan feltekintettem Minhóra.

-Jól vagy? -lépett mellém Thomas és segített felegyenesednem.

-Most már igen, de...mi a fene történik itt? -utaltam a még mindig vinnyogó riasztóra.

-Mi sem tudjuk. -válaszolta Brenda, akire megvetően néztem és a mellette szobrozó férfira.

-Mi van? Sikerült gerincet növesztenetek? -egyenesedtem fel és felváltva néztem rájuk.

-Ebbe most ne kezdjünk bele, meg kell találnunk a hangárt, hogy lelépjük innen. Majd meg vitatjuk ezt az egyik Berg fedélzetén. -csitította le a kedélyeket Newt. Akár mennyire is a bögyömbe voltak az árulók, meg a baráti árulóim is nagyon elakartam tűnni innen. Majd a fejükhöz vágom a gép fedélzetén.

X

A folyósokon keresztül rohantunk, csak annyira álltunk meg, hogy fegyvert tudjunk szerezni, főleg, mert kiderült buggyantak törtek be az épületbe. Utána folytattuk tovább az utunkat. Én végig Newt mellett futottam és figyeltem a környezetemre. Minden örült nevetés után össze csináltam magam. Az egyik elágazásnál megtorpantunk és az élen állók óvatosan kitekintetek, valamit elkezdtek megvitatni, de én egyedül a tőlem nem messze, maga elé meredő szőkeséget figyeltem. Nem értettem miért volt ennyire maga alatt.

-Mi van vele? -csúsztam közelebb a két fiúhoz és kérdőn méregettem őket. Először egymásra néztek és szemmel megbeszéltek valamit. -Az igazat. -szóltam rájuk erélyesen.

-Azt már tudod, hogy vannak immúnisok a vírusra, mint te vagy én, de úgy fest az útvesztőben nem mindenki volt az. -mondta szomorúan Thomas. Óriási fájdalom hasított a már így is meg viselt lelkembe.

-De, hát...az nem lehet. -mondtam lesokolodva.

-Janson mondta el a halálos ítéletét és sajnos már tapasztalhatók rajta a tünetek. -nem akartam elhinni, hogy Newt nem immúnis.

Mire végre befejezték a tárgyalást az élen újra futásnak eredtünk és néhány kemény futás után elértük a hangárt, ahol még 2 Berg állt.

-Az enyém a jobb szélső. -mondta futás közben Jorge, mivel egy csoport buggyant üldözött minket. Szó szerint be vetettük magunkat a gép testébe és a férfi egy gomb nyomással bezárta a rámpát így az üldözőink a túl oldalon maradtak. Megkönnyebbülve fújtam ki magam és helyett foglaltam az egyik kanapén, amin el is terültem. Mindenki csendben próbált levegőhöz jutni, miközben felbőgött a Berg motorja és felszállt. -Na, gyerekek hogyan tovább? -lépett ki a pilóta fülkéből Jorge és neki támaszkodott a gép oldalának.

-Először meg kéne tudnunk hová vitték a többieket. -válaszolta Thomas.

-Hogy érted ezt? -néztem rá kérdőn.

-Az apád felajánlotta nekünk, hogy vissza kaphatjuk az emlékeinket, de mi hárman nem szerettük volna, ezért elkülönítettek azoktól, akik akarták. Serpenyő és Aris is közéjük csatlakoztak és mikor kitört a káosz próbáltuk megkeresni őket, de már senki sem tartózkodott az épületben rajtunk kívül. Azt hittük te sem vagy már ott.

-Hát, először is ne hívd az apámnak, vér rokonok vagyunk, de nem tekintek rá úgy, másodszor elakartak vinni magukkal úgy 1 órával ezelőtt, de végül nem vittek. -vontam meg a vállamat.

-Szerintem meg kéne találnunk Denvert és azon belül is Hanst. -szólalt meg hirtelen a lány.

-Az meg ki? -kérdezte gúnyosan Minho.

-A VESZETT orvosa volt néhány évvel ezelőtt, aki kitudná venni a fejetekben lévő csipet.

-Milyen csipet? -nem értettem miről van szó, de úgy festett a többiek tudták.

-Azt még gyerekkorotokban ülteték a fejetekbe, hogy nyomon tudjanak követni és irányítani tudják a gondolataitokat, ezért kell minél hamarabb megszabadulnotok tőle, mert ha elég közel kerülnek hozzátok akkor kitudja mit programozhatnak belétek.

-Jó ez érthető és zavaros egyben. -kaptam a fejemhez.

-Akkor nézzük csak meg hol van az a Denver. -kapott elő egy térképet Jorge és kiterítette az asztalra. Köré gyűltünk és hamar kiszúrtam a várost. -Nagyjából 1 óra lesz az út. Addig fújátok ki magatokat. -elindult vissza a pilóta fülkébe, ránk meg csend telepedett. Én továbbra is a kanapéban heverésztem, amikor Thomas megtörte a csendet.

-Én, sajnálom Hope, hogy nem mondtuk el neked az igazat. -felé fordítottam a fejemet és igazi megbánás csillogott a szemébe.

-Mi is. -mondta egyszerre a két fiú is.

-Az már a múlté. Igaz haragszok még rátok, de a barátaim vagytok és a barátok megbocsátanak egymásnak, bármit is követnek el. -eresztettem egy enyhe mosolyt. Az út hátra levő részébe kidőltünk pihenni, mivel egyikünk sem tudta mi vár ránk Denverben.